A magyar néplélek elképzelhetetlen anekdota, emésztési-szaporodási hasonlat alapú definiálás és lemondással vegyes megmondás nélkül, jut bőven itt is. Ez nem a könyv, még olyanabb, Enyedi Éva dramaturg sokműfajú pachwork mellett döntött. Kocsmaária. Érzékelhetők a cezúrák, van lassacska élettörténet, nagytermi kabaré, arénás konferansz, lírai rész és szép vég. Már amennyire ez lehetséges. Egy teljes élet Magyar Oszkár élete, még boldog is.
 
A közönség húsz-harmincéveseinek Bödőcs előadásai jelentik a referenciapontokat, az idősebbeknek Hofi papírcsákós, létrás melósa. Van valami folytonosság, állapítottam meg elégedetten.

Varázsdíszlet a színpadon, hajtogatható söntés, lepukkant szoba-konyha, zöldcsempés kórházi harmadosztály. A díszletért is felelős Keresztes Tamás rendező nem egy morálatlétát tett elénk, hanem egy szerethető embert.

Thuróczy Szabolcs Oszkárját nem tudjuk nem szeretni, pedig vesztes figura, de a nyereségeit látja, nem hékulázik, nem felejt, nem alkuszik. A rossz nincs jól, a felelősséget mindenkinek vállalni kell az életéért. Mész, diszperzit, cigi, pia kombóért tüdőrák az adekvát, sok munkáért kis szeretet anyától, gyerekektől, amire rá lehet támaszkodni, amiért érdemes volt. Alig zökken a ritmus, a néhol sorjás műfaji illesztéseken átviszi a sok eredeti gesztus a nézőt, Thuróczy kiváló színészi kondícióban, fegyelmezett pontossággal tartalékol minden egységre erőt, és az utolsó negyed – a legcsendesebb – egyszerűen szép.

Premierre fény, kellék, zene milliméterre a helyén, biztos azért, mert Ascher ott volt a közönség soraiban. Vicceltem. És hogy Bödőcstől legyen-e színdarab legközelebb? Műfaji ugrásra kész? Színpadi szerző lett? Igen.

(Fotó: Toldy Gábor)