Színpadra tette  a minden emberit felzabáló belső kényszert és megtalálta hozzá a  terhelést bíró Pál Andrást. Az Ő nevű figura bizarr képekkel tűzdelt lélektani utazását látjuk figurákon át. Egy alakban a Mizantróp, Don Juan, Tartuffe és a Fösvény, az egyik a másikból következik, egyre sötétebb világképpel, egyre sötétebbé tett világban. Jól megírt, agyas szöveg ez, - azt nem állítanám, hogy irodalom - nem minden humor nélkül. Nevetünk, de mosolyogni nincs kedvünk. Egy boncteremben kezdődik minden és ez csak rosszabb lesz. Bravúrstück ez Pálnak, de hogy több-e? Eldönti az idő.

Igaza mindenkinek van, az önzés és az önigazolás különböző útjait járhatjuk be a függő figurákon keresztül is. Kováts Adél Donna Elvirájára sóhajtott fel egy férfi néző: így beszélni ezzel a szép asszonnyal ! Így. Pál András kombattáns a szerelemben, az elutasításban, a képmutatásban, a zsigeri irigységben. Utóbbi állomás a legartisztikusabb: öreg emberek sajnálják így még a saját piszkukat is mindenkitől. A naturáliákkal kapcsolatos kíméletlenség nyilván a színházi hatás eszköze, azonban az undor, amit kivált, kontraproduktív. A négy figura  útjának első állomása a mizantrópi alapozó szakasz. Amikor egy hústűvel a formalinban tárolt szívet Ő átszúrja, akkor tudni lehet, hogy megyünk a pokolba ezzel az aktív és virulens gonosszal. Lenyűgözve néztem  a színészi helytállást, meg -megpihentem  Porogi rezonőrjein, Tóth Zsófia eh. magabiztos jóságú nőalakjain. Kováts Adél  és Sodró Eliza azonos erejű nőalakjai tartják meg a magányosan teljesítő Pált, nagy alázattal. Gazsó György Pernellnéje – jönnek a férfi Pernellnék ! – definíciószerűen korlátoltan monolit, a második szakaszban a nagy tejföl egyharmada azonban Schneider Orgonjáé, joggal. Vilmányi Benett, Rusznák András, Lengyel Benjámin eh. húzza-viszi az értelmet és érzelmet, hasztalan, Ő mindent legázol, megront maga körül.

Aztán mivégre ez az egész? Nem Moliére. Purista gonosz.

(Fotó: Hevesi-Szabó Lujza)