Kíváncsiság és arányérzék teszi a világvárost, mondta Konrád György. Rijeka-Fiume és Budapest története az előadásban kozmikussá tágul, minden város történetéről szóló játékká válik. A város nem térköves, nem stupid, nem mozdulatlan, él, ott a víz, ott az út, a mozgás, a szabadság, ezek teremtik a kultúrát. Aztán ha jön a történelem nevű izé – háború, kivándorlás, világválság – újraértelmeződik minden. Amúgy organikusan.

Nyakó Júlián kívül nincs kötött figura, úgy tűnik, mindenki azt játssza, ami a legjobban áll neki: Csermanek Jánost, főépítészt, kivándorlót, alkalmi hajóborbélyt, Teslát, Estée Laudert, hajóügynököt, Ellis Island-i hivatalnokot, kurtizánt.

Emlékezetes Homonnai Katalin kicsit sem piano, irritatív Kossuthja, Pallagi Melitta súlyos bánatú kivándorló felesége, Nina Sabo burleszk felé eltolt, sötét árnyalatokat is megmutató humorérzéke, Nika Ivančić lírából pillanat alatt váltani tudó flexibilitása, Deni Sanković könnyeden odatett sokféle férfialakja. Az óceánjárón két dollár reményében hajóborbéllyá váló kivándorló és a kikötői buchhandler halmozottan szerencsétlen figuráját Nagypál Gábor mutatja meg virtuózan. Lovas Dániel és Sipos György a tranzitjelenet képtelenségig fokozott zűrzavarában pillanatok alatt exponálnak figurákat, erősen.

Gyarmati Kata dramaturgként csodát művel, egy műnek érezzük a sokféle szöveget, kitart a textus, jól vált érzelmet akcióra és vissza. Boros Viktória jelmezei atmoszférateremtőek, a kellékek ötletesek – az óceánjárók nevével felfestett keresztszalag egyszerre idézi meg a monarchikus zászlóanyákat, a hivatalnokokat és a szépségkirálynőket. A köztudomásúlag nem stadionnyi színpadi tér Berta Ninett fényeitől és a rendező által válogatott zenéktől kitágul.

Nincs drámai igazságkeresés, van reflektált közös sors. Szép előadás.

(Fotó: Herbszt-Véner Orsolya)