Évadértékelő – 2024/2025

Iza: A legtöbb előadást közösen láttuk, legtöbbjéről hasonlókat gondolunk. De nem ugyanazok a színházak, produkciók, alkotók fekszenek nekünk. Az bíztató, hogy a fősodorban mindig egyetértünk, ugyanaz a fontos, vagy lényegtelen számunkra, és még mindig lelkesen győzködjük a másikat az eltérő árnyalatokról. A 2024-2025-ös évad egyikünket sem varázsolta el, mind a budapesti, mind a vidéki színházak, a közpénzesek és a függetlenek egyaránt azt csinálták, amit tudtak, és még mindig azt és úgy, amit eddig. A független színházak kivéreztetése szinte már múlt idő, megtörtént. A rezsim kultúrpolitikája olyan, akár Harry Potter világában a Mágiaügyi Minisztérium, amikor már az Imperius-átok hatása alatt irányították. Persze ott lenne az alternatívok támogatására az állampolgári öntudat, hogy a közpénzfaló, érdemtelenül színházhoz juttatott középszergyárosokra nem megyünk, nem tapsolunk nekik. Ám sokunknak kéne ezt együtt gondolnia a hatás érdekében. És megálljt inthetne a szakmai felelősségtudat és a szolidaritás is, de ez jelenleg abban ki is fúj, hogy az intézményes struktúra egy-két bátor igazgatója meghív egy-egy független alkotót, nagy néha. Idén is inkább elkalandoztunk számos európai országba, mert úgy vagyunk, mint a táskával, inkább csak kettő legyen, de az minőségi. Mondjuk ki, kevés előadásra költünk itthon jó szívvel, és nem is tesszük, mert nem tetszik a dinamikus jegyárusítás, a kényelmi díj, a húzós támogatói beugró már arra is, hogy egyáltalán jegyet vehessünk. 

Éva: „Élj átmeneti időkben” - hangzott anno Déri Jánostól a kamu kínai mondás, hát így is éreztük magunkat. Átmennénk már jobb időkbe, ahol nem színház-megszűnést, társulatszétverést, pénzgyűjtést, lapmegszűnést látunk nap mint nap. Tombol a középszer, országos színházi rendezvényen láttunk méltatlan és bornírt szakmai beszélgetést, máshol slimfit zakóba töltött irritatív színigazgatót, megint máshol támogatással kisámfázott vállalhatatlan vérgagyit. Rácsodálkoztunk a szakmai teljesítményre fel sem neszelő szaknőkre és szakférfiakra, meg a fele sem igaz – pénzért vett –  „kulturális” ajánlókra és beszámolókra. De megyünk továbbra is a minőség felé, nem adjuk fel. Nagy jutalma ennek az évadnak a Peer Gynt, a Daniel Blake, a Térkép a túlvilágról, A Bábjátékos, az Apertúrás Sirály és még sorolhatnánk, és alant soroltuk is. A visszajelzésekből tudjuk, hogy Olvasóink hallgatnak ránk, támogatják az általunk ajánlottakat, előfizetnek és támogatói jegyet vesznek ….köszönjük. 

Az nem ember, kritikus

(6SZÍN – Daniel Hrbek: Újra hulla – 2025. június 30-i előadás)

Mindenki istenkirálynak hiszi magát a színház világában, aki egyedül viseli homlokán Thália csókját, legyen a Nemzeti Színház igazgatója, portása, műítésze. A szerző cseh színházi ember, és úgy tűnik a masztix-szagú közeg a világon mindenhol egyforma. Soványka a textúra, és szép ebből jót kihozni. Kedvencünk a „színházban színházat játszanak”-helyzet, és minden mű és műfaj, amelyik megpróbálja elrajzoltan és sűrítve visszaadni a teátrum világát, az növeli szeretetünket. Az elején volt ugyan riadalmunk, hogy egy Telepódium elődást nézünk, de a fellépő színészek erre rácáfoltak, és megmutatták, hogy így csináljuk mi a nyári szórakoztatást. Akinek tetszett a Katonában a Mesteremberek, ezt is élvezi majd. (Nem beszélve az Ascher Tamás Háromszéken-ről.) 

Még van angyal 

(Radnóti Színház – Tony Kushner: Angyalok Amerikában - 2025. március 7-i előadás)

Az Istentelen ifjúság című előadás utolsó perceiben Dylan ’65-ös klasszikusa, az It’s all over now, Baby Blue szólt 2023 decemberében. Nem tudjuk, mi körül forogtak Nagy Péter István rendező és színháza gondolatai, amikor 2024 tavaszán, az új évad összeállításakor arra gondoltak, hogy az Angyalok Amerikában új értelmet nyerhet. Ekkor kevesen tettek még arra, hogy a többszörösen vád alá helyezett Donald Trump újra az USA elnökévé válhat. Tizenkilencre húztak lapot, és ha nem is lett huszonegy, a kockázatvállalás bejött, Dylan sorai még aktuálisabbak: „Most mindennek vége….”. Az elődás egy újabb évados remeklés, és nem mellesleg Major Erik nagypályára lépése. 

Hétköznapi fátum

(Pinceszínház - Székely Csaba: Semmit sem bánok – 2025. január 12-i előadás)

Mintha a tragikomédia műfaját éppen a rendszerváltás utáni társadalmi és politikai képződmények leírására találták volna ki. Kevés kell a sokhoz: három kiváló színész  elsőre abszurd, de történetileg lehetséges életet mutat, ahogy a hatalommal való visszaélés újra beépül a mindennapokba. A nagy ígéretek kiábrándulásba fulladtak, még ma is a múlt árnyai közt élnek a posztkommunista országok polgárai. Nem látszik ez elsőre, mert mindhárom figura a saját infernóját éli, de aztán beszakadnak a sorsok, múlt és jelen összekötődik, méghozzá vaskövetkezetességgel. Spiró György mellett e korjelenség ábrázolásának másik mestere Székely Csaba. Pikáns felhangot adott az előadásnak, hogy éppen akkor láttuk, amikor a magyar Miniszterelnöki Kabinetiroda vezetője rendszerszintű korrupció indokával felkerült az USA szankciós listájára. 

Emberarcú tragédia   

(Radnóti Színház – Paul Laverty: Én, Daniel Blake - 2024. december 17-i előadás

Valló Péter rendezése a színházi évad lelkiismerete. Egyszerű, szép, teljes, fájdalmas és felemelő. Schneider Zoltán a lehető legjobb választás Daniel Blake szerepére. A versenyközpontú társadalmakban a legalapvetőbb szükségletei kielégítéséért küzdő polgárokat statisztikai adatokra redukálják, ezzel elkerülve a szenvedéseikért való felelősség érzését. A kiszolgáltatott helyzetben lévőkkel szembeni embertelen bánásmódról szól a dráma, amikor egy remény marad, a „nyomorultak” egymás iránti szolidaritása. Ezt itt nem politikai gyújtóbeszéd, de megtapasztaltuk az elmúlt 15 évben, mit jelent egy rezsim érzéktelen közönye, amikor vezérelve: „annyit érsz, amennyid van”, és úgy bánik az adófizetőivel, mintha az állam eltartottjai lennének, és a védelmükre, szolgálatukra létrehozott intézményei lényegében már sorra megbuktak.

Zsazsa, a „művészeti forma” 

(Spinoza Színház - Ann Silberberg és Létay Dóra: Én, Zsa Zsa – 2024. november 28-i előadás)   

Gábor Sári, alias Zsa Zsa hatása a sztárvilágra megkérdőjelezhetetlen. Színésznőként nem forgatott halhatatlan filmklasszikust, azonban hírességként maradandó nyomot hagyott. A saját személyisége adta karrierjét, ha úgy vesszük belőle nőtt ki Paris Hilton vagy a Kardashian-család jelensége. Híres, vagy inkább hírhedt volt? Ki tudja, csak az biztos, olyan magyar, aki hírünket vitte a világba a "híres, mert híres" médiaszemélyiségek előfutáraként. 

Mumpicok a Katonában  

(Katona József Színház – Tarnóczi Jakab: Radical relax – 2024. október 11-i előadás) 

Éva: Tarnóczi Jakab nem az én generációm, de még lehet az én rendezőm. A Radical relaxban előadáson belül műfajt vált, és megint tudatosan eltünteti a láthatatlan negyedik falat. Jól szórakoztam az első félórára eső többrendbeli nézői tanácstalanságomon, hisz az előadás szerkesztése átírja az ötvenéves színházi idegrendszeri sablonomat, töri a rítust, hálistennek. Vajdai alakítása járulékosan lerombolja a lélekkufár-ipart, miatta nem tudok már komolyan venni gurut, szellemi vezetőt, trénert, döntésközpontú életviteli mentort, angyallátót, virágterapeutát. Bányai Kelemen Barna Hollywood glamour korszakának is díszére válnék, és úgy lepördít egy Családi körbe illő vérrealista nagymonológot, hogy visszatapsolnám. Rezes Juditban Máthé Erzsi-s erő van, ahogy táncol, az olyan erős, szabad és önazonos, mint Molnár Piroska kaposvári Cecíliájának „Kvittek vagyunk”-ja. 

Iza: A ’60-as években hippik lázadtak hátat fordítva a fogyasztói társadalomnak, és mára nemcsak a gyerekeik, lassan az unokáik is felnőttek. Ők talán beilleszkednének, mégsem találják helyüket a 21. század második évtizedében. Ha kilátástalan volt a rendszerváltás után szegény és/vagy értelmiségi családban gyereknek lenni, mára még inkább az. Pedig „kell egy hely….hol néha másról álmodunk.” Tarnóczi Jakab pedig kitalálta, hogy a tinédzsereknek és a fiatal felnőtteknek ez a hely legyen a színház. Nem azt mondja a színészeknek, hogy ne nézzenek ki a nézőtérre, mert ott egy fal van, hanem felviszi a nézőket a színpadra. Vannak persze, akiket sosem fog megmozdítani, de a fiatalabbak – számos kevésbé fiatallal – örömmel benne vannak a buliban.   

Hazamenni egy előadásba     

(Katona József Színház – Jánossy Lajos: Itt élet – 2024. október 10-i előadás) 

Éva: Az Itt élet az én generációm előadása, minden mondata a helyén, elkerüli a melodrámát, a nosztalgiát, a negédet, kritika és odatartozás egyszerre, sok együttérzéssel önmagunk iránt.  Türelmes előadás ez, mindenkinek eljön egy nagyon erős monológja, megéri kivárni. Ez az előadás húsz év létstratégiai pannója, kukucskálás, keserűség, és örvendező berohangálása egy visszahozhatatlan kornak. Szerettem nagyon néző lenni, többszörnézős előadás.

Iza: Úgy érzem, szerencsés vagyok, hogy az érett Kádár-korban nőttem fel, a végnapjain váltam felnőtté. Ha ez az Orbán-rezsimre esik, egészen más ember vált volna belőlem. Az előadás a ’80 után születetteknek ugyanúgy történelem, ahogy 1848 vagy a Mohácsi-vész, ellenben az X-generáció második hullámának: újra gyerekkor. Nem nosztalgia, hanem annak a keserű-boldog megélése, hogy mennyivel több jóravaló emberrel találkozhattunk a közéletben, a tv-ben, és mennyivel jobb volt abban a meggyőződésben felnőni, hogy a rendszer alapjaiban rendben van, ha nem is volt így. Az előadás saját tömeggel és térrel bír, méltó igazgatói abgang Máté Gábortól. 

Idegenek az éjszakában    

(Rózsahegyi Szalon – Isabelle Le Nouvel: Churchill és Garbo – 2024. szeptember 25-i előadás)

Éva: Két vasautonómiájú ember, az egyiket még a világháború sem karcolta meg, a másik Hollywoodba sem pusztult bele. Mindketten moll hangneműek, merő belső harc az életük. A kudarcokkal való együttélés a kulcs, a harcmodor persze eltérő. Körülöttük a fecsegő felszín, a high society, a képeslapkék tenger, Callas kitörései és sok vodka-martini… na, meg whisky. Egy párbeszédekre épített lektűrből rendezői varázslatra hepiend nélküli, de szívmelengető este lett.

Iza: Merő izgalom a téma: Greta Garbo és Winston Churchill találkozik Arisztotelész Onassis legendás hajóján, a Christina O-n 1959-ben, miközben Onassis éppen - férje orra előtt - akarja meghódítani Maria Callas szívét. Az izgalom abból fakad, hogy a találkozás valóban megesett, de ki tudhatná, hogy egyáltalán szót váltottak-e azon a nagy hajón ők ketten? Kissé hihetetlen volt, hogy Nagy-Kálózy Eszter Garbo, míg Hegedűs D. Géza Churchill bőrébe bújik. Minden ostoba előítéletem így dőljön romba. Ha van helyes, szívmelengető színházi este, ez feltétlen az, és a két szereplőknek elhittem, hogy Greta és Winston keringőzik előttem a Ligur-tengeren.