A darabot újra fordító és átdolgozó Bíró Bence dramaturg – közösen Pelsőczy Réka rendezővel – a főhős, Bruscon attitűdjében meglátta a hatalommal való visszaélés modelljét, benne mai társadalmi-politikai rendszerünk miniatűrjét. (Persze ez már több ezerszer lejátszódott máshol, máskor, nálunk is a világtörténelem nagy körforgásában.) Adóznunk kell Bíró dramaturgi képessége előtt, a Káli holtak (Katona József Színház), a Koldusopera (Budaörsi Latinovits Színház), Az ember tragédiája (Ferenczy Múzeum), a Faust I-II. (Katona József Színház) után A színházcsináló szövegkönyve egy újabb remeklés tőle. Elegánsan és szellemesen magyarította jelenünkre, egyben igazította Alföldi Róbert személyére.
A mű a főhőse, Bruscon szinte egylevegővel ordított panaszáradata mintha valóban Alföldi Róbert elmúlt 15 évét írná le. A színházi élet csökkenő színvonala közepette a színész-rendező személyét ért folyamatos támadásokat, az alkotó munkából való tudatos és fokozatos kiszorítását, némiképpen mellőzöttségét. A művészember nyilvános, a social médiában és nyomtatott könyvek formájában jelenlévő saját panaszáradata mára a létezésmódja, a folyamatos elégedetlensége az identitása alapja. Mondhatni színházi világunk torzulásai tartják mozgásban, mert védekezésként a gondolataival elárasztja az őt körülvevő színházi teret, próbálva megmagyarázni magának és a nyilvánosságnak is a jelenbéli kudarcokat.
Bruscon – a darab kontextusában – megkérdőjelezhető alak, igazi önámító, aki ugyan zseninek tartja magát, de a körülmények minduntalan leleplezik ennek az ellenkezőjét: a silány fellépőhelyei, az érdektelen és műveletlen közönsége, végül az előadása ellehetetlenülése. (Az eredeti darabban villám csap a pajtába, és az előadás elmaradván a „színházcsináló” nem jut el a közönségig.)
Alföldi Róbert a 2018-as Andrei Şerban rendezte III. Richárd címszerepében való színészi remeklése után – végre! – megint megkérdőjelezhetetlen alakítással ajándékozza meg a saját közönségét. Bruscon figurájában az önhittség, a mindent jobban tudás szélsőséges megjelenítését a tökélyre viszi, egyszerre nevetséges és tragikus, egy férfi, aki önmaga foglya és azért haragszik a világra, amivé önmaga vált benne. A színházkultúra megmentőjeként lép fel, miközben maga annak bizarr romhalmaza. Alföldi a színpadra teremtett figurában eljátssza, hogy annak önámítása üres művészi ethosz, amit soha semmi nem igazolt vissza, míg a világgal vívott harca a saját jelentéktelenségének felfedése. Grandiózus, nyafogó zsarnok, aki szüntelen panaszaival és dühével kompenzálja a maga előtt is egyértelmű tehetetlenségét, ahogy a lelke mélyén még maga is megkérdőjelezi a zsenialitását. Alakítása egyszerre társadalmi kritika, művészi szatíra, és erősen gyanítható, hogy saját lélektani látlelete is, amelyhez – a dramaturggal való – közös szövegírás ad alapot. Ha ez az előadás megmarad az utókornak, ebből 50 év múlva is tudni fogják mit tett a NER a magyar színházkultúrával.
Alföldinek remek játszótársai vannak, elsőként is Ficzere Béla, a művelődésszervező szerepében. A közepesnél nagyobb veszéllyel jár Alföldi Róbert várhatóan emblematikus Brusconja mellett szóba hozni Ficzere kultúripari szakmunkását, de Ficzere barnaöltönyös bumfordija revelatív. Ért mindent, csak kicsit. Hallgatja a követelmény-tirádát, a rosszkedv Leporello-áriáját és megjegyezve az általa értelmezhetőt, cselekszik. De nem jól, vagy lassan, vagy keveset. Ficzere – láttuk a Pacalban – egyébként egész estés színész, mi több, entertainer is – a sokféleség tudója. A tárgyi környezet minimáljának extremitása miatt minden tárgy jelentőséget kap, amit a kezébe vesz: a hitványka flair kerti asztal, a minősítetten szerencsétlen mop, a frittatensuppés (palacsintaleves!) olcsó tányér, a majdnem tele diszkontos sószóró. Bár a művelődésszervező alkalmazkodókészsége az egekben, intelligenciája legnagyobb teljesítménye a néma összezavarhatósága. Ficzere fantasztikus: megturcsisodik az orra, ahogy megfeszítetten figyel, feltűrt zakóujja a maximális és szerencsétlen aktivitás jelképe, keze bizonytalanul-bután tartja a tányért, amit Bruscon elmar. Egy kisvárosi életű, lassabb intellektus találkozása a negligáns-ingerült narcisztikus zsarnokkal. Ficzere jól egyénített, körülírható, pontosan felépített figurát hoz hibátlanul, alakításában benne az együttjátszás öröme, a verbalitás minimuma mellett is emlékezetes alakítás.
Az előadásban Bruscon mellet most nem az eredeti darabban megírt család, hanem hakni-társai lépnek színre. Pelsőczy Réka pontosan tudja, hogy a színpadon azt, hogy ki a király, a többiek játsszák el. Buza Tímea szinte néma szerepben keserű és katatonul reménytelen, megöregedett színésznőt alakít. Azt „dobta” neki a rendezés, hogy szerepe egyedi groteszkumát akciószegényen, de szuggesztíven adja elő. Sikerül, jelenléte Alföldi alakítását is magasba emelő néma karakterszerep. László Lili és Németh Áron Valentin játssza az eredeti darabban Sarah-t és Ferruccio-t, a színházcsináló gyermekeit, most két egykori, általa tehetségtelennek bélyegzett színiiskolai diákját. Szörnyű sorsot, a lázadással vegyes túlélés két tartalmas fajtáját látjuk. A rendezés szándéka-e, vagy sem, de beleláttuk azt a csodálatosságot, hogy nem derül ki, bármely más rendező keze alatt ezek a fiatal színészek tehetségesek lennének-e, az biztos, hogy Bruscon mellett soha nem lesznek azok. Bennük van a fiatalság időgazdag flegmasága és a robbanékony életerő is, a tudatosság teljes negligálásával. Ilyen az, ha az ember egy színházi szörny közelében kerül a pályára. (Szerintünk László Lili eddigi legjobb alakítását hozza az OPI-nál!)
Még valami, szakképzett nézőkként főiskolás kora óta nézzük Alföldi Róbertet, már a Karmelita Udvarban a Godspell-en is ott voltunk, amikor a „bumcsiga” dalt énekelte („Ó, nagy isten tekints ránk….” – YouTube-on fenn van!). Minálunk allegórikusabb elme is szépnek találná azt, hogy az összeomló Bruscon-Alföldi belekiabálja a féljelenidő elmúló színházi tehetségeinek-szörnyeinek nevét egy összerogyó, leeresztő légvárból a semmibe. Príma sírnivaló, darabvégi enumeráció ez az alkotóktól. (Külön felhívnánk a figyelmet arra, hogy mikor is mondja a személyfelsorlások után az „és én” toldatot.) Menjen, nézze, aki teheti, az Orlai Produkció és Pelsőczy Réka rendező nagyon beletalált a kulturális-nézői közérzetbe.
Színlap: https://atrium.hu/hu/eloadas/a_szinhazcsinalo
