Valahol a brit partvidéken a nyugdíjas Hazel szerény és vegán életet él férjével, Robinnal egy természeti katasztrófa után, amelyben a helyi atomerőmű reaktora megolvadt. Mindketten atomfizikusok, a ’70-es években ott voltak ez erőmű tervezésénél, megnyitásánál. Egy nap váratlanul betoppan egy 38 éve nem látott kolléga Rose, akiről Hazel azt hitte, hogy rég halott. Beszélgetni kezdenek a múltról, a gyerekekről (Rose-nak nincsenek, Hazelnek négy gyereke és három unokája), a karrierjükről, és persze a katasztrófáról. Hazel azonban észreveszi, hogy Rose természetellenesen otthonosan mozog abban a nyaralóban, amelyet csak Robinnal használnak évek óta. A férj – aki napjait a katasztrófa miatt lezárt zónában tölti – vacsorára ér haza, s mire leszáll az este a házaspár rendezettnek hitt élete szétesik. Rose talán azért jött, hogy újra élessze a viszonyát Robinnal, akinek Hazel előtt a kedvese volt, de az is lehet, hogy valami egészen más, mortális cél vezérli.
A rövid, nagyjából kilencven perces előadásban mindhárom szereplő teljes háttértörténetét megismerjük, majd azt este végére erősen elgondolkodunk arról, hogyan befolyásoljuk gyerekeink jövőjét a múltbeli és jelenidejű tetteinkkel, vagy éppen azok hiányával. A történet befejezése egészen hátborzongató. Kováts Adél, Tóth Ildikó és László Zsolt egy mesterhármas, mindhárman elérik, hogy a karakterükkel erős szimpátiát érezzünk az előadás különböző szakaszában, más okból.
Hazel, a feleség Kováts Adél, elképesztő szépet és összetettet játszik: a „tartsd meg a rendet, a rend megtart téged” életelv továbbfejlesztett változata szerint kénytelen már élni, finom, tiszta, kontroll vezérelt, egyszerre rettegő és domináló, mélyen kötődő, gondoskodó nő. A csökkentett élettérben az önmaga és környezete feletti uralom jelenti a támaszát, a megmaradt kapcsolatok közül férje felértékelődött, feladattá és céllá, egyetlen lehetségessé vált. Ahogyan súlyosabbá válnak a hármas jelenetei, egyre elismerhetőbb lesz Hazel igazsága. Mindhárom figura nagyot veszít, nézőfüggő, kinek a veszteségét érezzük magunkhoz legközelebb. Ha Hazelét, ennek Kováts Adél alakításának ereje az oka. A feleség humora a pontos, mint egy nyers gyöngy, nem csillog, kemény és tudjuk az értékét. Rezdülésnyi lelki megingásai megmutatják a benne levő fájdalmat, mélységet, tudjuk, hogy moralizálása mögött nemcsak kontroll-igény, hanem emberi küzdelem is van. Csodálatos részletek vannak a színpadon, csak észre kell venni. Kováts Adél sosem illusztrál, tényleg dolgozik a konyhában, a feszültség úgy van jelen, hogy játéka ellene tart a szövegnek: miközben kedves, a keze darabol, tép, mikor vidám és könnyed, túl precízen pakol. Csak így élhető túl az a helyzet, amibe került.
Robin, a férj László Zsolt. Egy magasiskolai pillanat: ő jelenik meg utolsóként és tudjuk, hogy meg kell látnunk „rajta”, hogy aktuálisan van-e köze Rose-hoz. László betoppan, egy szót sem szól és meglátjuk a szemében a választ. Ilyenkor imádunk nézők lenni. Ezt a férjet nem lehet nem szeretni és nem lehet elviselni, amit csinál: benne van a lefegyverző sárm, a védelem, a racionalitás, a vonzó energia, de benne van az élni akaráson alapuló árulás, a kitérés, az általa okozott fájdalom fel nem vállalása is. Szép pillanata az is, amikor a vallomások után elmúlik belőle a bűntudat feszessége, ez lehetővé teszi a darabvégi döntést. Testtartása megváltozik: a fiatalosnak kényszerített lendületet sötétebb árnyalatú, lassabb mozgás váltja fel, a két nőhöz kétféleképp „viselkedő” férfitest a feladaté lesz, célja új és tudottan végső. És nincs ez „csinnadrattás” pillanatnak játszva, de attól nagy.
Tóth Ildikó Rose-a kívülről finom, lazán hippis jelenség, belülről viszont egy sokkoló nő. Soha nem ment férjhez, nincs gyereke, nem voltak érdekes és tartalmas párkapcsolatai. Cserébe számos személyes traumát, veszteséget kapott a sorstól, élén a szerelméről való lemondással, majd a rákbetegséggel. Giliga Ilka jelmezében, maszkjában az első percekben rá sem ismerünk a színésznőre, annyira megváltozik még az arca is a szerepben. Az első percben érezhető, hogy a külseje megtévesztő, nem egy teára beugró barátnő érkezett, hanem a zűr. A színésznő szépen és tudatosan építi fel a figurát, ő a darab katalizátora, ő mondja ki azt a kulcsmondatot, amely mindent eldönt: „Építettünk egy atomerőművet a tenger mellett, és a vészhelyzeti generátorokat a pincébe helyeztük el!” Rose szavai mutatnak rá arra is, hogy olyan világban élünk, amelyben a vágyak kielégítése helyett azok felkeltése a vezérelv, mert a gazdaság növekedése ezen alapul. Egyre többet akarunk, az igényeink határtalanok, s ez biztosan elpusztít bennünket. Rose határozott saját döntéssel érkezik a párhoz, és szánalom nélkül rávezeti őket arra, hogy hajdani tetteik következményét tudósként vállalniuk kell. A karaktere akár Thémisz a görög mitológiában, a rend és törvényesség megtestesítője, aki kikényszeríti az egyetlen helyes viselkedést. Tóth Ildikó kicsit misztikus, ha kell lágy, ha kell acélos keménységű játéka szépen rajzolja meg pici rezdülésekkel, gesztusokkal Rose alakját. A Hazellel folyatott jelen idejű macska-egér harcban Hazelnek csak kis tőre van, Rose-nak szablyája, és szép interpretáció a Robinért vívott egykori harc vesztesének, az esendő Rose-nak a megmutatása is.
Fehér Balázs Benő rendezésében a darab tempója olyan, mint amikor biciklivel a meredeken felfelé tekerünk: lassú és egyenletes. Vagyis pontosan tudjuk, ha elérjük az emelkedő csúcsát, a túlodalán egy nagy meredek vár ránk. Azonban az előadás tekerés-csúcsán kiderül, a fékek nem működnek, jön a pánik. Rose látogatása lelepleződik, a szereplők végső döntése pedig katartikus hatást gyakorol a történetre és a nézőtérre is.
Egy újabb, a társadalmi felelősségvállalásról szóló, fontos előadás a Radnótiban, kamaradarab ezer kis- és nagy drámával, prémium színészi játékkal. Menjen, nézze, aki teheti.
Színlap: https://radnotiszinhaz.hu/repertoar/gyerekek/, fotó: Dömölky Dániel
