Nem streameltem én még kérem, de most megpróbáltam. Kis hibákkal – néhány szövegbeszűrődés, pár frissítés, egy hosszabb kimaradás – ment a dolog. Minden esetre más élmény kettesben egy színházzal az íróasztalomon, élőben.

Halott szürke az egykori „tiszta udvar, rendes ház”, sötét van, egy fénycsík mutatja csak a lényeget. A drótra akasztott fehér macska a porolón nem vádol, alaphangot ad: innen nem lehet nyerni. Topogunk a tragédia felé. Horváth Zsuzsa Vénasszonya a többiekhez képest öreg csak, perlekedő szomjas lélek, akitől elveszi a kiszámíthatatlanul grasszáló brutalitás az egyetlen szeretett lényt. Bután nyomoz, kínlódva kérdez, értelmet keres, megváltást tervez, bocsánatot remél: szép alakítás. Végig jár mindenkit a házban, a „hátha” ereje löki-tolja: szövetségest keres Nagyváradi Erzsébet szükségből bátor Nőjével, Kálid Artúr elefántcsonttoronyban lakó Tanárával, Sütő András rejtélyes mélységben sérült, visszatalálásra képtelen Srácával. Nem sikerülhet, mindenki megválthatatlan, hol szemlélőként, hol agresszorként, hol áldozatként vesz részt az érzelmi közelharcokban, a magányfelszámolási kísérletekben.

Kálid Artúr tanára vértként viseli hivatását, ám komikusan védekezve zakóként húzogatja házikabátját, amikor tantestületi felszólalásra emlékeztető gyászbeszédet rögtönöz a halott macska felett. Kicsivel később átüt az ő jól temperált, őrület felé hajló magánya, sőt kapaszkodó, rémülten kibukó vallásossága is. Kálid Artúr a középgeneráció egyik legtöbbet tudó férfiszínésze, terhelhető, nagy fesztávú művész, kiváló kondícióban.

Nagyváradi Erzsébet az előadásban az erős és szenvedő nő második „példánya”.  Karcos  önsajnálattal, pár szóval felveti, majd el is hessegeti hasonlóságukat, mikor a Vénasszonnyal együtt üldögélnek az udvari vigasztalan hokedlin. Zárt életű, önismeret és rémület között egyensúlyozó figura Nagyváradi Erzsébeté. Horváth Zsuzsával való közös jeleneteik különösen intenzívek: a két gyermektelen, boldogtalan nő illúziótlanul összegez, tanakodik, lemond.

Sütő András Sráca hazatérne, de nincs kihez, apja gyenge és rossz, távlattalan ember, anyja – Túróczi Éva fertelmes és anyaságot nyomokban sem tartalmazó nőt mutat kiválóan – cserbenhagyta már korábban is. Sütő András és Menszátor Héresz Attila (Apa) párosa az egymás mellett elbeszélés pontos ritmusú magasiskoláját mutatják be: a kedvetlen negyedcsöndek, a kínból előráncigált folytatás, a jövőtervezés pillanatnyi illúziója, a fiúi könyörgés és az apai kitérés megviseli a mű ismerőit  is.

Menszátor Héresz Attila nem rockandroll szerepben, új szerepkörben, jó arányérzékkel kis híján főszereplővé teszi az Apát, a Vénasszonnyal való kapcsolata a törekvés-rontás fogalompár mentén írható le: összetartoznak. A nyugvópont reménye és a jelenetidő múltán bekövetkező rontás félelmetes,  szinte transzcendens.

Mindenki menne, menekülne: a Bakfis (Szűcs Laura invenciózus alakításában) és vitális Csitri (Kátai Kinga) is, egyikük a tanulásba, másikuk a fiúzásba. A Haver szerepében Károlyi Krisztián hoz kellőképp szánalommentes és indulatvezérelt fiatalt. A vissza-visszatérő rendőrök, Törzs (Szemán Béla) és Közeg (Illés Dániel) kívülállóknak tetszenek, de egyszerűségük, vesztes mivoltuk, a ház lakóiról való tudásuk beavatottá teszi őket. Egy részvétlen kívülállónak – Fehér Ildikó pontos alakítása az Előadónő szerepében – elég kis időre bevonódni, már menekül is.

Chaplin csavargója a szürke vakolaton  szomorúan kémlel az ajtófélfák mellől Ondraschek Péter díszletében, a világítás teszi csak láthatóvá. A kegyetlenebb részeknél jól esett néha segélykérően ránézni.

Értékes előadás nehéz időkben, Árkosi Árpád hálistennek színészcentrikus rendezésében.

(Fotó a Gózon Gyula Színház honlapjáról, Ilovszky Béla)