Mi magunk gémer színdarabot még nem láttunk, így [ESCAPE] - A Donkihóte-projekt újdonságot hozott színházi palettánkra. Ha csiszolják még, egyedülálló ötvözetévé válhat a klasszikus irodalom és a modern videojáték kultúrának. A leggyengébb pontja, hogy hiába merész és eredeti, nem hidalja át a generációs és kulturális különbségeket, így a gémer-univerzumon kívüli, a virtuális tér helyett a valóságban botladozók széles köre kimarad sok belsős poénból. („Anyuka, ez metapoén, nem érted.”)
Az előadás szövegkönyvét Závada Péter, Varga Zsófia, valamint az előadás rendezője, Kovács D. Dániel jegyzi. Abból a szempontból bravúros munkát végeztek, hogy összehangolták a két világot, a lassú és unalmas, merev szabályok közé szorított valóst és a videojátékok vibráló és változatos világát. Az összevetés eredménye, hogy mindkettő szeszélyesen kiszámíthatatlan, ám míg a való életből nem, a videójátékból következmények nélkül bármikor kiszállhatunk.
A Schnábel Zita színpadképe filléres, mégis látványos, és tökéletesen visszaadja a videójáték érzést. Egy vadul buja dzsungelben járunk, teljesen természetes, hogy a levelek és indák közül valamiféle vészbanya, Darth Maul-szerű alak vagy egy tünde libben elő, ahogy ugyanolyan légjogosultsága és funkciója van a való világ színpadi beköszönésének is, mondjuk az MVM Next ügyfélszolgálata vagy egy nagyáruházlánc kasszaszalagja képében. Most érhető és védhető, hogy muszáj kamerázni és vetíteni, egy nagy digitális kivetítő adja a hátsó falat. A gémer tér és a valós díszletek közötti váltások így zökkenőmentesek, a színes, neonfényekkel teli színpadképek vizuális élményt nyújtanak. Nagy Fruzsina jelmezei történelmi évezredeket hidalnak át, és sci-fi, fantasy karaktereket az elmúlt ötven évből. A sound design-t jegyző Keresztes Gábor abszolút egyenrangú tervezőtárs. Pokoli jók a történethez választott dalbetétjei, a zenei aláfestés és a hanghatások nagyban hozzájárulnak az előadás hangulatához, illenek a darab kettős természetéhez. A videojáték hanghatások további rétegeket adnak a színpadi eseményeknek, és tényleg bevonják a nézőket a virtuális kalandba.
Az előadásban az Örkény társulatának kilenc színésze – Hajduk Károly, Tenki Réka, Borsi-Balogh Máté, Kókai Tünde, Nagy Zsolt, Zsigmond Emőke, Terhes Sándor, Vajda Milán és Jéger Zsombor látható. Nem tudjuk kiverni a fejünkből, hogy talán követelmény lehetett a videójátékos, vagy szerepjátékos múlt. Diszkréten nem fedjük fel kiknél, de egyhavi bruttó bevételünk tennénk rá, hogy sokat kalandoztak a Mortal Kombat, The Whitcher, vagy a Life is Strange világában.
A főszereplő (Hajduk Károly) egy megcsömörlött, kirúgott, vagy kilépett angoltanár, Donkihóte modern, gamer verziója. Semmi glóriával átallépés, inkább zárványszerű életműködés, a realitás hol finnyás, hol ingerült elpöccintése jellemzi ezt az igazi magánzót. Kínos számára a realitás, nincs benne semmi jó, az egykori jófej tanárból egyszerre komikus és tragikus karakter lesz, mert az első perctől tudjuk, hogy a valóság és a virtuális világ közötti küzdelemben ez a negyvenes pacák alul marad. A küzdelem hol emelkedett, hol kínos, nem lehet jól kijönni a helyzetből SPAR-kasszásával, ha nincs pénzünk, ha kicsinyke a futószalagról lepöccintett áruk lekapási/bezacskózási sebességünk, és az online ügyfélszolgálatra való telefonos várakozásunk pont olyan ijesztő ma, akár 300 éve a szélmalomharc. Hajduk pontos, perfekcionista alakítást nyújt. Cervantes sorainak interpretálása megrendítő, ahogy utolsó tétova mondatai, amelyek biztossá teszik, hogy beleragad a virtuális ürességbe.
Sancho Panza digitális alteregója egy forgatócsoport, Borsi-Balogh Máté, a rendező, Kókai Tünde, az operatőr és Nagy Zsolt, a hangosító. Kiváló partnerei Hajduknak, földhözragadt voltuk, bumfordi humoruk, a karaktereik elrajzoltsága ellensúlyozza a főhős drámai pillanatait.
Donkihóte-nek most két Dulcienája is van, Lilla (Tenki Réka) a hús-vér barátnő, és a pizzafaló Tündefül (Zsigmond Emőke) a virtuális térben. Mindkettőről lecsúszik. Tenki az a barinő, aki egykor gémertárs volt, csak éppen ő felnőtt, és van ereje küzdeni a valóságban is, Zsigmond egy bájos-félénk tünde. De legjobb perceket mégis a SPAAR-kasszában hozza, akárcsak Ruttkai Éva Mancija A selejt bosszújából. Terhes Sándor, Vajda Milán és Jéger Zsombor számos valós, hétköznapi figurát formálnak meg, és mindhármuknak van egy gémer karaktere is. Terhes lehetne Az uralkodó figura a Star Wars-ból, Jéger Dobby és Lupin keveréke a Harry Potterből, Vajda lovag Artúr király udvarából. Ki-be cikáznak, öltöznek civilből játéktéri varázslatosba, miközben fegyelmezetten görgetik a történetet.
A szövegkönyv írók olyan történetet alkottak, amely ideájában hű maradt Cervantes klasszikusának szellemiségéhez. A mesterséges intelligencia térhódítása fenyegetettségében élev, hogy már fogalmunk sincs, hogy emberrel vagy géppel beszélgetünk, ha felhívunk egy online ügyfélszolgálatot, szinte ovis előszobának tűnik már a videójátékok világa, az abban való bent ragadás. Onnét még ki lehet csekkolni, az AI-ból tuti nem. A produkcióban a virtuális világgal, a videojátékok elemeivel az alkotók, találóan mutatják be Donkihóte kudarcra ítélt küzdelmét az illúziókkal és az igazsággal. Kár, hogy úgy érezzük minannyian Donkihóték vagyunk már, kivéve a darabban megjelenő Bagoly Medve Démont (tessék megnézni,s akkor ez értelmet nyer), aki a Kossuth téren és egy várban bújik meg, és ő a napi valóságunk videójátékának tulajdonos-producer-ügyvezetője egyszemélyben. Game over. A színpadon ugyan az előadás végén kiírják, hogy teljesítetted a küldetést, de a valóságban ez már abszolutte impossible dream.
Fotó: Horváth Judit