Nem tettük volna meg tétre-helyre-befutóra, hogy az OPI-nál (is) töltjük el az évad legjobb estéit, de így lett. Ahogy azt sem, hogy a produkciós iroda műsorának gerincét a kortárs magyar drámák alkotják majd, köztük több ősbemutató, és határozott művészi törekvésként konzekvensen képviselnek egy évados vezérmotívumot: diszfunkcionális család az ezredfordulón túl. Művészszínházi ízléssel, de kétségkívül igényesen kiszolgálva a közönséget. Ráadásul a 2024-2025-ös évad beharangozójuk alapján igen izgalmasnak ígérkezik a jövő év: Pálos Hanna egy monodrámával szerepel, Hernádi Judit a West Enden is éppen kijött angol darabban játszik, Kulka János végre visszatér, sőt Klem Viktort Marlon Brandoként láthatjuk.  

Szerencsések vagyunk, volt miért és hová színházba járni: a Stúdió K-ba, különösen a Prudenciáért, Takács Katiért is Budaörsre, Ecsedi Erzsébetért Zalaegerszegre és a 6színbe, Schilling CEU-s elképesztésére, a biztosan erős Katonába, a saját jogon szerethető és nagyon jó színházat művelő Radnótiba, a néha villantó Vígbe, a szívünknek ugyan kedves, ám eklektikus Örkénybe, az Apertúrához, a Momentánhoz, az RS9-be, a Spinozába, a Karsai-féle beavatószínházba és az OPI-ba… Szóval volt dolgunk.

És akkor még  pénztárcánk tiltakozása ellenére Kaposvárra is elmentünk három nap-öt előadás istenkísértésre, végigtomboltuk a Csinibabát, végigtoltuk a RING-et a MÜPÁ-ban. Biztosak vagyunk a fentiek ellenére is, hogy átmeneti időket élünk, nehéz a színészeknek, nehéz a függetleneknek, gyalulódnak le a műhelyek, tűnnek el művészszínházak, ellenben tündököl kis-és nagyszínpadon egyaránt a középszer. A slimfit zakóba töltött, irritatív, önjelölt színházcsinálók közepesnél is gyengébb handabandázásait hallgatjuk, miközben pökhendi, a színházcsinálás víziójával véletlenül sem vádolható „producerekkel” sámfázzák ki a színidirektori irodákat, meg a színházi páholyokat is. Kár, hogy csak a ruhák csillognak, a színészek szeme nem.

Maradt a pandémia után újjáéledő szokásunk, az itthoni pénzhiányos kétségbeesés miatt gyöngére sikerült pár produkció helyett, inkább egy-két nagyvilágit nézünk. (A tavalyi évadban nem vitásan Kenneth Branagh Lear előadása volt a király.) 

Továbbra is erősen szubjektív döntés, hogy mit nézünk, mit nem. Végképp nem egy-egy színház, hanem az egyre fogyatkozó számú, igazán kedves színész, aki csábít, 12-18 ezer forintos jegyárak mellett kísérletezünk. (Dünnyögjük, hogy tavaly még 8-12 ezer közé esett a jegyárak zöme. ) A restancia paradoxona: minél többször vagyunk színházban, annál többet mulasztunk. Nem adjuk fel, mi vagyunk a színház fele: a közönség

Bagoly Medve Démon elszabadul  

(Örkény Színház – Závada Péter, Varga Zsófia és Kovács D. Dániel: [ESCAPE] – A Donkihóte-projekt - 2024. július 6-i előadás)

A Donkihóte-projekt erős művészi vízió, ami relatív kitart majd két órát. Ötletnél feltétlen több, de nem egy Shaxpeare mosó. A szokásosnál kevesebb szikrázó ZávadaPéterség, amit jól ellensúlyoz Hajduk Károly, a legszomorúbb szerepeket játszó magyar férfiszínész és az ő menetrendszerinti búskomorsága. Azért Cervantes szemöldökét ráncolná kissé, mert elmarad a szépség, ha a vég itt is nyomorult mód szomorú. Az előadás gémereknek kötelező, bár inkább várakozást támaszt, és adós marad a gémer lét, mint okozat igazi okainak a meséjével. Van még mit csiszolni a következő évadra, de azért igen ügyes.

Nem hivalgó, cifra…

(Soproni Petőfi Színház – Anouilh: A pacsirta – 2024. június 14-i előadás)  

Fegyelmezett nézők vagyunk. (Éva anno nyikkanás nélkül végig ülte egy vasárnap délelőtti diákbérletben 300 gimnazistával a Jegor Bulicsovot.) Ráadásul fesztiváléhesen néztük A pacsirtát, sőt kíváncsian, milyen az Oppenheimer után Haumann Máté a színpadon. Az előadásnak voltak értékei, mint a játszók pontossága, a főszereplő egynemű elhivatottsága, de éhesek maradtunk. Kéri Kitty rendezőként illusztrált egy „reményszínházi” szépet, Haumann Máté folyamatosan jelenlevő Warwickja és csúfondáros-profin fókuszáló színészete, Várhelyi Áron e.h. irizálóan laza, cinizmuson inneni, pimaszságon túli dauphinje nem pöccentette ki a bornírt teljességből az előadást, de érdemes volt megnézni.

Színházak színháza    

(Katona József Színház – Dömötör András, Laboda Kornél és Benedek Albert: Mefisztóland – 2024. április 26-i előadás) 

Éva: Valami ilyesminek képzelem „a” Kaposvár színjátszását. Sok minden cikázott szakképzett nézői agyamban az előadás közben. Ezek biztos: méltó, megörökít, revans, így maradnak meg, tehetség, a szellem radikalizmusa. A Prudencia mellett ez az év előadása számomra. Az egészen átsuhant negyven év színjátszása és a kapcsolódó keserves káeurópai tapasztalat. Furcsa dolog a színpadi alkímia, érezni lehetett a folytonosságot. Ezt az előadást a Katonának kellett eljátszania, korösszegző, igaz, összetett. A „nemzetközi jakobinus erők luciferi esztétikája” éppen annyira jó, mint a „mosolygós igen, a ránk erőszakolt naturálnihilista nem helyett”. És tudjuk, hogy a rózsaszín az fehér, ki rendel gyóntatót forgatásra, kik nem találják tüntetés közben a színházat, hányféle túlélési metódus és veszteség keletkezett ezekben a fénytelen időkben. Ez is olyan előadás, hogy utána könnyebb élni, terhet vesz le a vállunkról, összekapcsol, pedig az „elmúlthúszév” növekvő sötétségéről szól.  

Iza: Saját színházi közegünk köszön le a színpadról, amely ijesztően rímel Klaus Mann – az 1920-as évek németországi színházi életét leíró - Mefisztó című regényében olvasottakra. Hiába a sok humor, horrort nézünk, napjaink feketekomédiáját. Egy társulatot, amely szükségállapotban van, mert az elnök lojális emberét ülteti a direktori székbe. Egy olyan művészembert, akit mérhetetlen vágy és küldetéstudat hajt aziránt, hogy művészkörével - akiket maga a nemzetnek aposztrofál – elfoglalja a színházkultúra minden centijét. Lubickol politikai támogatottságában, hogy ezáltal élet és halál ura lehet, és nem bánja, sőt kívánja, hogy a politikai hatalom újra és újra beavatkozzon  művészi alkotófolyamatokba. Kegyeltjeivel – a már általa ki vagy felemelt színházcsinálókkal - egészséges, nemzeti kultúrát hirdet, amelyben eluralkodik a homofóbia, az antiszemitizmus. Szerénységétől hajtva gigantikus szobrot állít színháza elé, hogy jelen idejét, hatalmát hirdesse. 

Tudod, a halálig rövid az út...

(Budaörsi Latinovits Színház – Shakespeara. H.ml.t – 2024. április 20-i előadás) 

Iza: Hamlet a színházban állandó, hol Shakespeare-hűen, hol nem. Így is - úgy is születtek jelentős előadások. Újra és újra jönnek a felfedezők, és velük új színpadi adaptációk. Igaz, elfogyni látszanak azok az eredeti értelmezési módok, amelyben a világrend helyrebillenése érdekében Hamlet megszabadítja királyságát a zsarnoktól, így a hű barát, Horatio viszi át örökségét a jövőbe. Abba a jövőbe, amelynek kulcsa immáron Fortinbras. Képzeletemben a dán királyfi alakja, filozófiája, erkölcse Gábor Miklós - a felvétel technikai minősége miatt mára szinte nézhetetlen – színházi felvételétől indul, és Kenneth Branagh svédszőke bajszos alakján át egészen Benedict Cumberbatch Yoda-pólós 21. századi figurájáig terjed. Budaörsön nem szereztem új lenyomatot melléjük, mert Hamlet nem lehet egy bulikirályfi, aki drogozik, biszexuális, hantás és céltalan unalmában öldököl.   

Éva: Polarizálódtunk megint Kolléganővel, én vagyok az, akinek bejött ez a rendezés. Az összes Alföldi Róbertre jellemző stílusjegy „rajta van” az előadáson. Éles szilánk ez a h.ml.t, helyenként meghökkentő, de működő értelmezéssel, esztétikailag is végigvitten, nagyon invenciózusan tömörítve, még kreatívabban kegyetlenítve. Ha nem lenne tilos, akkor leírnám, hogy jó néhány jutalomjáték van benne, az évadnyertes Takács Katié (Polonius) biztosan, de lenyűgöző, alázatos és fókuszáltan fegyelmezett volt Szőts Orsi Oféliája is. Itt ezennel feltalálom a társulati tehetség fogalmát, ez egy tehetséges társulat. Fröhlich Kristóf még ne dőljön hátra, de ez a h.ml.t megvan, megcsinálta.

Ruszt József tér … a Broadwaytól balra

(Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház - Thomas Meehan - Charles Strouse - Martin Charnin: Annie – 2024. április 12-i előadás) 

Éva: Dupla élvezet a premier, amikor a nézőtérről olyan egyszerűen könnyűnek és könnyednek látszik ez a bitang nehéz zenés műfaj. Az eszünk hiába tudja, hogy annyi munka van ebben az előadásban, ami egy piramis felépítéséhez kell, a bennünk élő önfeledt néző természetesnek veszi a hibátlan belépést, a tizenegy tagú mindent eljátszó zenekart, az iskolázott énekhangokat, a sokszínű játékot, a takkra lépő tánckart, a zéró üresjáratot, az összes működő poént, a hozzáadott szívet, lelket és tehetséget. Böhm György rendező, aki Thália régi cimbije és kispapja már az első pillanatban megvett minket a „Ruszt József tér”-táblával.

Iza: Járvány, veszélyhelyzet, infláció, megszorítások, a közszféra sztrájkhullámai, évek óta ebben élünk. Mivel lehetne ebből kis időre kiszakadni? Egy musicallel, és éppen az Annie-vel, amelynek alapüzenete, hogy a világválság nem feltétlenül pusztít el. (A darabban az 1929-1933 közötti világválság nyomasztja Amerika lakosságát.) Könnyű lehetne egy ilyen típusú zenés darabbal gyönyörködtetve fantáziálgatni vagy szentimentalizálni, ám a zalaegerszegi produkció – Böhm György vezénylete - legnagyobb értéke az, hogy ezt elegánsan elkerüli.