Iza színházban járt - Sirály
hétfő, 21 december 2015 01:43

Sirály

Értékelés:
(17 szavazat)

Arkagyina háznépe

(Katona József Színház - Csehov: Sirály - 2015. december 21.-i előadás)

Hatalmas várakozásokkal ültem be decemberben a Katona József Színházba, a Sirályra. Izgalommal töltött el, hogy Csehov darabot láthatok, azt Ascher Tamás viszi színre, s a szereposztás már előre valami nagyon mást ígért, mint amire a társulat tagjai alapján a színház törzsközönsége számíthatott. Az előzetes nagy elvárások persze mindig veszélyesek.

Aki nem ismeri Csehov Sirály című drámáját, már be is fejezheti az olvasást, mert ebből az írásból nem tudja meg, miről szól a Sirály, csak azt, milyen érzéseket és gondolatokat keltett az előadás. Főleg érzéseket, mert szent meggyőződésem, hogy Csehovot csak az értheti meg, aki előbb megérzi. Az, aki nem képes átélni, mit jelent az a lelki tehetetlenség, ami arra késztet egy embert, hogy minden józan megfontolása ellenére ne legyen képes élni az életét, ami aztán szép lassan elmegy mellette, sohasem fogja megérteni Csehovot.   

Szürkéskék színpadkép fogadott az estén és az érzés, hogy jaj, ezt már láttam valahol. Hol is? Ja, igen, itt az Ivanovban (szintén Khell Zsolt volt a díszlettervező) és Alföldi Róbert rendezésében színre vitt Budapesti Kamaraszínház-i előadásban. Aztán bejött pár munkás színpadot építeni, hegeszteni, Szacsvay László a sarokban hegedülni kezdett, a nézőtér oldaláról felugrott a színpadra Jordán Adél, mint egy piercing nélküli emos, s Mása kultikus kezdőmondatának hallatán, "gyászolom az életem" a déjá vu érzés elszállt. Megéreztem, figyelni kell, mert ma itt Csehovot játszanak, de bizton másként.

Alig telt el öt perc és olyan felfedezést tettem a darab kapcsán, ami még a Sirály olvasata során soha nem merült fel bennem korábban. Felsorakoztak a szereplők Trepljov formabontó tóparti művének bemutatójára és azt láttam, hogy a Szorint játszó Máté Gábor és a Trigorint megformáló Nagy Ervin színében azonos tréningnadrágban érkeznek Kosztya előadásra, annyi különbséggel, hogy Trigorin csíkja még csak combközépig ér, míg Szoriné bokáig. Soha nem "olvastam ki a darabból" eddig a percig, hogy Szorin lehet úgy indult az életben, mint Trigorin, s Trigorin élete Szorin szürke mindennapjai felé tart. (Persze lehet, erről Ascher Tamás és Nagy Fruzsina jelmeztervező mit sem tud, csak az én fantáziavilágomban vetődhetett fel. )

Jött tehát a kultikus tóparti előadás, Kosztya Trepljov víziója a jövőről, a szomszédlány, Nyina Zarecsnyaja előadásában. Itt kicsit megrettentem, amikor piros szemű buckalakók tűnnek fel a füstben a színpadon, mint "az emberek tudata összeolvadva az állati ösztönökkel". Felejthető a jelenet.   

A darab fiatal művészpárja, Ötvös András és Mészáros Blanka, mint Kosztya és Nyina. Az én fantáziavilágomban nem ők játszanák ezt a szerepet, de megérteni véltem Ascher Tamás választását. Ebben az előadásban Kosztya és Nyina nem feltétlenül őstehetség. Olyan átlagos, helyes fiatalok, akik keresik a helyüket a világban, s akikből talán lehet valami, valaki. De ők híresek, elismertek szeretnének lenni, nem felkent művészek, mert példaképük Arkagyina és Trigorin, akik celebek, nem nagybetűs művészek. Nyina szájából hiteltelen, hogy "igazi színésznő, elragadtatással és élvezettel játszik". Ahogy Kosztya csak egy valamiben hisz igazán, "[…] még mindig lázálmok és képek káoszában kóválygok […]nem tudom mi a hivatásom". Nekik nincs valós művészi elhivatottságuk. Mészáros Blanka Nyinájában sem ifjúi szárnyalás, sem megtörtség, semmi, ami hitelessé tenné, mint elhivatott színésznőt. Ötvös András más eset. Lehet Stohlnál nem zavar, hogy showműsort vezet, Nagy Ervinnél nem téma, hogy ketchupot reklámoz, Mészáros Máténál, hogy a Sportszelet arca, de Ötvös András számomra menthetetlenül a Csemegepultos marad. Bármiben játszik. Ráadásként semmi neurózisa, életerős fiatalember. Oblamov még csak-csak lehetne nálam, de mint Trepljov, kizártnak tartom, hogy golyót repítsen a fejébe, művészi válsága okán. Azért volt egy nagyon jó pillanata Ötvösnek, az életművétől, az élettől való búcsú. A post-it-ok, mint tucatnyi elvetélt és már soha meg nem valósuló írói ötlet letépése a falról és a végső visszapillantás a kertből a dolgozószobájára, egy szemvillanás, amikor még lehetett volna minden másképpen. 

Ebben az előadásban Nyina és Kosztya elbukott, mint a valóságshowk sztárjai. Megvolt a 15 percük és ennyi, nekik csak ennyi jutott. Ha ezt nézzük, tökéletes a színészválasztás.     
 
A darab idősebb művészpárja Fullajtár Andrea és Nagy Ervin, mint Arkagyina és Trigorin. Ragyogó celebpár. Szépek, felszínesek, önzőek, a látszat a minden. Fullajtár Arkagyinája egy orosz Coco Chanel. A világ érte és érette van, mindenki annyit ér, amennyire a hasznára lehet, ő pedig lehet szörnyeteg, hiszen művész, bármit is jelentsen ez. Dehogy szereti ő Trigorint, csak kell az imagehez. Még sem hagyhatja, hogy ez a házi playboy kibújjon az akol melegéből, amit ő nyújt. Nagy Ervin Trigorinja az éppen most eladható középszerű író, tudja, de igazából nem bánja. Férfiként akaratgyenge, nem is képes mély érzésekre, jó neki az ölebszerep, kell az irányítás. Vágyakozik ugyan, na de cselekedni érte, azt már nem. (Mégiscsak itt a Szorin hasonlóság!). Nem gondoltam volna, hogy a dandys Nagy Ervin tökéletes Trigorin lehet, de az volt. Fullajtár Andrea esetében óvatosabb lennék. Alakítása lendületes és meggyőző volt, de valahogy alkatilag mégsem Arkagyina. Az ő színésznője túl erős, túl független, egy szingli-Arkagyina.
  
És akkor jön az előadásban "főszereplőkké" avanzsált második sor, Arkagyina "háza népe".

Szorin szerepében Máté Gábor. A színész bejátszotta magát a középpontba. Tréningnadrágos nyugger hivatalnok, akit mindenkinek le kellene sajnálni, de akire itt és most mégis figyelnek, járókeretével együtt. Holott Szorinnak semmi mondandója elhibázott életének siratásán kívül. Annyira súlytalan léte, hogy még az is összemosódik, hogy csak alszik, vagy már halott.

Jordán Adél, mint csonttá aszott, matt alkoholista Mása, ijesztő. Maga az elcseszett élet, állandóan bódult szédelgéséből rendre halálpontosan felütő megállapításaival. Látva persze Dankó István tanítóját, mint az elveszett vidéki értelmiséget, akin úgy néz át mindenki, mint az ablaküvegen, magunk is akarjuk, hogy Mása, akinek csak ő jutott, sose józanodjon ki. Jordán Adél alakítása ebben az előadásban maradandóbb a nézőben, mint Nyináé. Nem is érthetjük, Trepljov hogyan nem látja az eredetiség és a menthetetlen középszer közti különbséget. Csak úgy, hogy ő maga is átlagos.

Bezerédi Zoltán, mint Samrajev tenyérbemászó, a két lábon járó tehetségtelenség és ostobaság. Ráadásként állandó közléskényszerrel, képtelenség tőle szabadulni. Mégis lehet egy jelentős birtoknak az ura, még akkor is, ha rajta kívül mindenki, még az utolsó muzsik is tudja, hogy azt a biztos csődbe viszi. Felesége Szirtes Ági, mint Polina Andrejevna tökéletes társa az állandó zsörtölődésben. Az asszony örökké elégedetlen, kielégítetlen. A környék legjobb partija, az orvos a szeretője, volt szeretője, de ezt sem tudja élvezni. Ez a két érdektelen ember a birtok valós ura, a romlás virágai.

Az első kép hegedűjátékosa, Szacsvay László, Jakovként egyszer-kétszer átmegy a színen, egy pirinyó mellékszerepben. Mégis ugyanúgy emlékszünk rá, mit Trigorinra. Szacsvay Jakovja egy szemvillantással írja le Arkagyina háza népét, benne saját magát. 

És végül, Fekete Ernő Dornként. Csehov összes orvos figuráját egyesíti magában. Cinikus, kiégett, hajdanán okos, még mindig tisztánlátó, de minek. Dorn nem tesz már semmit, lát, talán kicsit még érez, de inkább megfigyel, nincs neki semmihez semmi köze. Orvosként is csak valériánát ír fel, sem a világ bajaira, sem a test bajaira nem ad már gyógyírt, pedig a fél birtokot megválthatná egy kis cselekvéssel. De már nem cselekszik, pocakot növesztett és nézi okos szemével Róma pusztulását. 

Eddig két tökéletes csehovi pillanat maradt meg az emlékezetemben, ami lefedte pontosan azt, amit, olvasóként "láttam" a sorokban. Az első Nyikita Mihalkov Etüdők gépzongorára című filmjének azon jelenete, amikor Alekszander Kaljagin, mint Platonov betoppan Anna Petrovnához, ahogy megy fel az emelkedőn a dácsába, majd meglátja Annát. A második Alföldi Róbert 1996-os színházi előadása - sajnos csak egy rossz minőségű felvételen láthattam -, amikor Dorn, Arkagyina, Nyina, Mása és Szorin teljes átéléssel énekli a tóparton Kálmán Imre: Te rongyos élet című klasszikusát. Sohasem gondoltam addig a percig, hogy Kálmán Imre Csehov aláfestő zenéje lehet. Most megkaptam a harmadikat, Fekete Ernőtől. Ahogy a darab végén konstatálja Trepljov halálát, s magához inti Trigorint, azt Csehov pontosan ekként írta meg. 

2015-ben nem kell belehalni már a művészlétbe, nem kell felőrlődni tehetséges fiatalként a lehetőségek hiányába, negyvenes celebként emelt fővel lehet középszerként hasítani. A másodvonal lelépte az elsőt. Nem kell az eredetiség, a vátesz, csak a középszer, talmi csillogás, de az ezerrel tolva.     

Nem hiszem, hogy Ascher Tamást különösebben érdekelné, hogy megfelelt-e nézői várakozásomnak, vagy sem. De azért elmondom, minden elvárásom beteljesítette. Az előadás másként, de abszolút Csehov. Biztos vagyok benne, ezt maga Anton Pavlovics is így tartaná, ha látta volna, amit én.

(A fotó Dömölky Dániel felvétele.)


Megjelent: 1401 alkalommal
Tovább a kategóriában: Téli rege »