Iza színházban járt - Medvegyev: Fodrásznő (100.) és Csehov: Három nővér (Nemzeti Színház)
péntek, 18 november 2016 18:08

Medvegyev: Fodrásznő (100.) és Csehov: Három nővér (Nemzeti Színház)

Értékelés:
(32 szavazat)

A beregszászi négyes

(Nemzeti Színház – Szergej Medvegyev: Fodrásznő (100.) - 2016. október 17.-i előadás/ A.P.Csehov: Három nővér - 2016. november 6.-i előadás)

„Oroszországot nem lehet megérteni,
hinni kell benne”
 (Fjodor Ivanovics Tyutcsev)


Kristán-Szűcs-Trill-Tóth, négy hajdani beregszászi színésznek sikerült az, amit elképzelhetetlennek hittem. Morális alapon nyugvó, zsigeri ellenállásom megtörése a mai Nemzeti Színházzal szemben. Van az a művészi teljesítmény, ami képes két órára felülírni, hogy minek a lerombolása árán működhet egy művészeti intézmény, csak a produkció számít, és ami a színpadon történik. Az a fontos mire képes az akarat, a tehetség és a művészi alázat. Bónuszkén egy pillanat Szűcs Nellitől, aminek az emléke hosszan megmarad a figyelmes nézőben. 

A Fodrásznő és a Három nővér is Oroszországban játszódik. A Fodrásznő a FÁK utódállamában, a Három nővér még a cári birodalomban. De az orosz ember lelke változatlan, ahogy Oroszországot, úgy azt sem igen lehet megérteni, csak megsejteni mozgatórugóit.

Medvegyevről nem sokat tudunk, Csehovról majdnem mindent. Megvegyev fizikus, Csehov orvos volt. A Fodrásznő 2007-ben íródott és a történet Rosztov-na-donu városában játszódik, a Csehov sugárúton. Csehov egy szomszédos városban, Taganrogban született.

A Fodrásznő egy bűnügyi, féloldalas love story. (Az író alapötlete egy újsághoz küldött olvasói levélre épült.) Irina fodrásznő, valami szépre vágyik az életben, így levelezésbe kezd börtönben ülő Zsenkával, akibe beleszeret. Vár a férfi szabadulására, hogy elvigye Moszkvába. (Na jó, azért nem a régi Baszmannaja utcába.)  Zsenka asszonya megölése miatt ül, egyszer nagyot ütött. A férfi kiszabadul, vagyonától megszabadítja, majdnem megöli, de anyává is teszi Irinát. A nő felneveli közös fiúkat, igaz, Viktorral, a tűzoltóval, aki folyamatosan körülötte legyeskedik, életét is ő menti meg. Csak hát jönnek újra a levelek Zsenykától, újra a börtönből, aki iránt a szerelem nem múlt el Irina szívéből. 

Iriska, egyik nap 30, másik nap 40 éves, ahogy a vendég akarja. Szűcs Nelli harminc másodperc alatt bepozícionálta Irinát a színpadon. Felmosta az üzletet, majd ahogy az igazi munkásnő háziasszonyok, a vizes felmosórongyról papucsát lerúgva lépett már csak a kőre, nehogy foltot hagyjon. Aztán indul a fodrászüzletben a napi rutin a vendégekkel és váltott műszakos fodrásznőkkel. A színpadon négy színész, majdnem kellék nélkül, csak négy székkel, Kristán Attila, főleg, mint Zsenyka, Szűcs Nelli Iriska, Trill Zsolt főleg, mint Viktor és Tóth László, mint mindenki más. A három férfi szereplő örült rohanásban volt többes szerepében, mint a Föld a Nap körül keringtek Szűcs Nelli körül, hogy a színésznő brillírozzon.   

Medvegyev darabja nem csehovi, nem drámátlan dráma. Van benne drámaiság bőven, még ha vékonyka is a story. A rendező, Viktor Rizsakov két dologgal javítja fel a színművet, a díszlettel és a színészválasztással. A Rizsakov tervezte díszlet egy - talán - Pravdával letapétázott mászófal, amin a színészek kúsznak, lógnak, rajzolnak, ablakot vágnak. A négy játékos egymásra támaszkodva, egymásnak alájátszva, élvezte a „szerepelni bolondulásig” helyzetet. Kellett is, mert Rizsakov diktálta a tempót, volt futás, mászás és tánc, Grace Jones Strange című diszkó slágerére. Azok ott négyen élvezték az estét, még ha éppen 100-adszorra is. A közöttük lévő színészi kémia belengte a termet. (Ehhez hasonló, érezhetően a másik tiszteletén alapuló művészi együttműködést én még csak egyszer láttam, a Belvárosiban, A nagy négyesben.) Ez tette az előadást unikálissá, a másikra figyelés és a vasfegyelem, mert ahhoz, hogy ez könnyednek látszódjon, nagyon pontosan és keményen kellett dolgozni, egyfelé, együtt húzni.

Mégiscsak a 100. előadás volt (már hét éve játsszák a darabot), lehetett egy kis önmagunk szórakoztatása is, amikor Kristán odaszólt Trillnek; „Ki vagy te, Galilei?”, vagy, ahogy elénekelték Bródy klasszikusát, a Boldog születésnapot.

Aztán ez a négy színész felbukkant pár hét múlva a Három nővérben is. Ezt az előadást Vidnyánszky Attila rendezte, a beregszászi Illyés Gyula Színházban, 13 évvel ezelőtt. Vidnyánszky olyan Csehov-előadást vitt színpadra, ami szerintem színeiben, hangulatában, érzéseiben csak Nyikita Mihalkovnak sikerült, az Etűdök gépzongorára című filmben. (Nem megyek bele abba a csínybe, milyen kár, hogy a rendezőt bedarálta az értelmetlen politikai csatározás, mert nem hit magában eléggé ahhoz, hogy ne a hatalommal a háta mögött, hanem éhes, de szabad művészként alkosson. Pedig megtehette volna, aki erre képes, annak talentumosnak kell lennie.)

Vidnyánszky a feje tetejére állította a Három nővért, a darab ott indult, ahol az írónál végződik, a tűzvész után, a jelenből forogtunk vissza a múltba. Nem úgy haladtunk, ahogy szoktunk, szép lassan a vég felé, már vége volt mindennek amikor kezdtünk, a drámai csúcson. A színpadkép (díszlet Olekszandr Bilozub) beterített mindent, egyenesen a díszletbe ment be a közönség, azonnal bent voltunk a Prozorov-házban. A nézőnek az volt az érzése végig, megsérti ennek a családnak az intimszféráját. Különösen, hogy az összes színész is majd végig színen volt, karnyújtásnyira. (Aki megnézi, annak ajánlom, hogy az utolsó sor közepére üljön, onnan láthatja csak teljesen és folyamatosan a teret.) A díszlet és játék miatt az előadás során dönteni kellett kivel megyek, kit figyelek, a teljes Prozorov-házra képtelenség volt, nem lehetett párhuzamosan érteni, érezni melyik szereplőben éppen mi zajlott, mit mondott, több szálon futott, egymás mellett a cselekmény. A színpad egyik oldalán a katonák tréfálkoztak, a szalonban Natalja pörölt, Mása kerengett céltalanul fel és alá, Kuligin értekezett, csak úgy maga elé, Andrej le- és felrohangált.

Andrej Kristán Attila volt. Tiszta lelkű, gyenge ember, hátán örökké egy kisszék, sohasem nőtt fel, a gyerekkorában élt, ott volt utoljára boldog. Megnősült, már neki is gyerekei vannak, de haragja, dühe felnőttként is egy durcás kisgyereké. Kezében ötliteres befőttesüveg, benne aludttej, a felesége csak ezt engedi vacsorálni.

Versinyint Tóth László játszotta, klasszikusan, szép líraian. Versinyin ebben az előadásban szenvedett és igazán szeretett, de jelentéktelen volt. Nem is ő hódította meg Mását, csak hagyta, hogy Mása megkaparintsa és megrázza őt. 

Szoljonil szerepében Trill Zsolt. Sikerült a figurából - a rendezővel karöltve - majdnem főszerepet csinálni. Bár ebben az eladásban az volt az érdekes, hogy nem volt olyan, hogy kisszerep és nagyszerep, együtt volt csak értelmezhető az egész. A Prozorov-ház volt a naprendszer, amiben egymás mellett keringtek a kisbolygók. Az igaz, ha Trill az előtérben volt, másra nem nagyon lehetett figyelni. Szoljonil leterrorizálta a famíliát és vendégeit, Versinyinből mellette meg csak egy lett a katonák közül. Trill csillogó értelemmel és öldöklő érzelmekkel töltötte meg a szerepet. Az ő Szoljonilja nem gonosz, csak összetörték a szívét. A tér átlátásához ugyan rossz helyen ültem, az első sor majdnem közepén, cserébe viszont Szoljonij előttem, majdnem az ölemben ülő Irinának vallott szerelmet. Az Irinát játszó Vass Magdolna válla felett félelmetes volt a színész szemébe nézni, ahogy elborította a csalódás, a vége mindennek érzése. Sohase értettem azt a színházi legendát, hogyan tudott Latinovits a IV. Henrikben olyan hévvel próbálni, hogy egy dobbantásnál eltörött a sarokcsontja. Kezdem kapizsgálni. Trillnek szerepe szerint, a darabban céldobásra használt, szerteszét gurult kockacukrokat - dühe levezetésére - szét kellett taposnia. Nem tudom, hogy úszta meg törés nélkül az estét, olyan hévvel támadta a cukorkákat. Trill indulatos volt, ahogy Karinthy írta Adyról: „Magyar ember volt, hisztériákus ember volt, na kérem, hát azért féltek tőle, jóféle, szádiákus ember volt, olyannak is kell lenni.” De ezen az estén azt is érteni kezdtem, miért tartják őt sokan nagyon jónak. A Brandban és a Galileiben értékeltem, amit véghezvitt a színpadon, de nem érintett meg. Szoljonij szerepében megláttam benne a szikrát.

Natalja Ivanovna újraértelmezve, Szűcs Nelli által. Ő fogadta a nézőket, már bent volt a színben, amikor érkezett a közönség. Idegei pattanásig felszülten, szeme sarkából intett, leülni. Nyomatékosításként egy-két könyvet nagy hévvel földre söpört. Ezzel, amikor már bementünk, minden a forrponton volt, csak a robbanás jöhetett. Civilként is elképzelhető, milyen iszonyatos nehéz lehet a színésznek felpörgetni magát előadás előtt ahhoz, hogy azonnal a katarzissal nyisson. Szűcsnek ez sikerült, aztán visszafelé is tudott jönni, sok apró kis játékkal. Az ő értelmezésében Natalja nem is igazi szörnyeteg, annyira immorális, hogy nem lehet rá még haragudni sem, nem tudja mit csinál, mit beszél, csak úgy teszi, mint egy perpetuum mobile. És a bónusz-pillanat. Szűcs Nelli sok minden, csak nem amatőr, tud ő már minden fortélyt a színpadon. Mégsem tudott rutinos színészként viselkedni, két óra izzás után a tapsnál, bármennyire is küzdött, az összesűrűsödött érzelmektől könnyezett. Nem sírt, a megindultság, annak az emberi sorsnak a terhe, amit a színpadon felvonultatott, kitört belőle. Ez az őszinte és tiszta „művészember”-i pillanat volt az este igazi katarzisa.     

De a többi színész is egytől egyik kiváló volt, nem volt olyan művész a színpadon, aki észrevétlen maradt volna, csak úgy bent volt a színben, pedig vagy másfél tucatnyian voltak a szereplők. A három nővér, Kacsur Andrea, Gál Natália és Vass Magdolna, erős és költői volt, ahogy néha összekapaszkodtak, akár képkeretbe foglalva triászukat, vagy éppen megmutatták jellemük, életük különbözőségét.

Ez az előadás a maga nemében páratlan, pontosan visszaadja Tyutcsev szavait, hinni kell Oroszországban, az orosz lélekben. Az utolsó kép számomra minden Három nővér előadás csúcsára emeli ezt az estét. Szoljonij és Tuzenbach párbaja. Szoljonij pisztolycsöve és Tuzenbach pozíciója közé felsorakozott az egész Prozorov háznép. Egy lövés, egy golyó, végzett mindenki jövőjével, életével, ahogy lényegében a darabban is, gyilkos és gyönyörű lezárás. Kötelezően megnézendő.

Egyik színházi produkció sem az elmúlt hat évben született, a Fodrásznő bemutatója 2009-ben volt Debrecenben, a Három nővéré 2003-ban Beregszászon. Persze biztos mindkét előadás változott, fejlődött az idők folyamán.

Azt hiszem, ha ma is ilyen előadások születnének a Nemzetiben, megint az értékesítő helyeken kívül kígyózó sorok állnának jegyekért. Kristán-Szűcs-Trill-Tóth kvartett a színház állományában van. Vajon mi az oka, hogy a közelébe sem érnek annak a művészi teljesítménynek, ami amúgy kisujjból jönne. Kristán és Tóth szinte kispadon, mellékszerepekben. Szűcs önálló estben teljesedik ki. Trill ugyan jelentős szerepekben, díjazottan, de meg sem közelíti azt az őszinte színpadi jelenlétet, amit a fenti két darabban. Tessék őket összetenni és „használni”, hogy örömszínház lehessen a Nemzeti színpadán, ne hatástalan „jaj de művésziek vagyunk” előadások és láthatóan véres veríték.  

(Máthé András felvétele.)
 

Megjelent: 1113 alkalommal