Iza színházban járt - Rekviem (Feledi Project)
szerda, 16 november 2016 00:34

Rekviem (Feledi Project)

Értékelés:
(20 szavazat)

Knocking On Heaven’s Door

(Feledi Project – Rekviem - 2016. november 15.-i előadás)


Ha valaki meghal,
az csak úgy tűnik, mintha meghalt volna.
Továbbra is tökéletesen eleven marad a múltban,
éppen ezért nagy butaság,
ha az emberek sírnak a temetésén.
Minden egyes pillanat, a múlt, a jelen és jövő,
mindig is létezett és mindig létezni fog.
(Kurt Vonnegut)


Van-e élet a halál után? Ezt a kérdést előbb-utóbb mindenki felteszi magának. A Feledi Project előadása láttán előbb. Biztos vagyok benne, hogy minden néző úgy állt fel az este, hogy rádöbbent, vagy újra rádöbbent, véget fog érni egyszer a földi léte. Annak, aki vesztett el már valakit, aki fontos volt számára, vagy maga nézett szembe már a halállal, felkavaró az előadás. Pont, mint Bob Dylan klasszikusa, a Kopogás a mennyország kapuján.    

Temetjük a halottainkat, néha elgondolkodunk a jövőn, az elmúláson, de nem akarunk megbetegedni, megöregedni és meghalni. Nehezen fogadjuk el, hogy ez is hozzátartozik az emberi léthez. Addig, amíg így, vagy úgy nem érezzük meg a saját bőrünkön a halál fuvallatát, elűzzük azt gondolatainkból. A nemlét az élőnek felfoghatatlan, ezért félelmetes. Úgy élünk legtöbben, mintha lenne halál utáni élet, ugyan nem nagyon hiszünk benne, de ha mégis, az lesz a ráadás.

Nem tudjuk, mi történik a halál pillanatában, de a remény, hogy talán van folytatás, enyhet ad. Aki nem hisz az ezotériában, stikában még az is elolvassa a halálközeli élményekről szóló beszámolókat, mert varázslatos az alagút, a vakító fény, a boldogságérzés leírása, annak a víziója, hogy valójában nincs is halál, csak átmenet, egy másik állapotba. Ilyenkor nagyon is hiszünk az energia-megmaradás törvényében.

Feledi János rendező-koreográfus mozirajongó lehet, ezt már bizonyította „Az Idők folyamán” és az „Öngyilkos érzelmek” című darabjaival is, mindkettőnek egy-egy mozisiker volt az ihletője. A Rekviem című előadás is valahogy moziszerű. Teljesen más, mégis bevillan Albert Brooks egy régi mozija, a Defending your life, ahogy mennek a buszon az „átkelők” Judgement Citybe, vagy a Megszólít az éjszaka, ahogy a fekete árnyak köröznek a földi léttől éppen távozóban lévő körül, s elragadják a halál pillanatában.

Ehhez persze a darab technikai effektjei nagyban hozzájárulnak. Először is a világítás (Stadler Ferenc) és a díszlet (Minorics Krisztián). Nem először tapasztalom a Feledi Projektnél, hogy a low budget zseniális megoldásokra készteti a látványtervezőket. Ebben a darabban hat fémlábú, téglalap alakú asztal és egy hajókötél a halottas ágytól, a ravatalon és a Purgatóriumon át elvezetett az újjászületéshez. Kiváló a zene. Balázs Ádám készített rendhagyó, egyszerre elektronikus, de mégis magasztos hangzású „filmzenét”. A visszatérő főmotívum Thomas Celanus: Dies irae (Napja Isten haragjának) kezdetű éneke, ami már az első felcsendülésekor hangulatot adott az előadásnak. Azzal, hogy többször felbukkan, mintha TV-sorozatot néznénk. Az élet elmúlásának stációi, mint az „átkelés” jelenetei, quasi részei követik egymást, de persze nem kell egy hetet várni a folytatásra a két rész között.

A darab főszereplője a haldokló ember, akinek el kell hagynia a földi életet, az eddig általa ismert létformát. Előbb a döbbenet, aztán a küzdés, majd a páni félelem, a feladás és a végén a megbékülés. A haldokló, távozó embert Horváth Zita táncolta. Átéléssel, szívvel és lélekkel. Elhitette, hogy előbb megrettent, majd oroszlánként küzdött az elmúlás ellen, kapaszkodott a maradásba, végül beletörődött. Amikor elfogadta a megváltozhatatlant, felszabadult és kétségek nélkül továbblépett az ismeretlenbe.  

A haldoklót többen kísérik, árnyak, segítők, papok, démonok, mikor éppen milyen stádiumában vagyunk az „átkelésnek”. Ezen az estén Nagy Emese, Wéninger Dalma, Csizmadia Tamás, Darabont Áron és Frigy Ádám táncolták e szerepeket.

Az előadásnak vannak elképesztően plasztikus, szinte sokkoló hatású jelenetei. Ilyen, amikor beáll a klinikai halál állapota, de az ismeretlenbe még átkelni nem kész ember visszatérne az életbe, Falnak ütközik, sokszor. Horváth Zita remekül érzékeltette előbb a szelíd próbálkozást, majd a dühöt, az egyre elkeseredettebb ostromot, amikor rájön a haldokló, vagy már halott, hogy nincs visszaút. De ilyen volt az is, amikor a haldokló ember életének utolsó pislákolását, egyre kisebbre fújt lufik elengedésével érzékelteti a rendező. A haldokló által félig megfújt lufikat a nézők soraiba engedték a segítők. Döbbenetes volt látni, ahogy egy-egy néző, amikor egy-két lufi már süvítve elszállt, s vele az élet is lassan, önkéntelenül a táncosok keze felé kapott, hogy megakadályozza a „szelep kinyílását”. Megrázó táncsor volt a test és a lélek szétválásának bemutatása is, amikor egy hangsúlyozottan gerincoszlopot formáló táncos görcsös mozgása mutatta meg a halált, amit a lélek már kívülállóként ücsörögve figyelt.

A haláltusa nyitó és zárójelenete, a darab keretbe foglalása - ha lehet ilyet mondani - szép volt. Egy hajókötél fojtó szorításából indul el a haldokló, hogy aztán a végén, amikor felismeri, hogy mit kell tennie, a kötél pilleszerűen lehulljon róla, hogy átléphessen egy más létformába. Mert Feledi előadásának pozitív a kicsengése. Ugyan a ravatalozás és a temetés megtörténik, de a test és lélek elválik végül. Az emberi test, mint porhüvely az, ami elporlad, a lélek ellép a fény felé, az ismeretlenbe, ami már nem rémisztő. Lehet a rendező, Marcus Aurélius álláspontján talált nyugvópontot: „A halál mindnyájunkra rámosolyog. Az ember nem tehet mást, mint hogy visszamosolyog.”

Most, hogy már láttam több produkciót a Feledi Projec-től, már nem csak rácsodálkozom és hagyom, hogy hasson. Már tudom mi az az anatomy-defying koreográfia, hogy Feledi munkáiban a történet rövid dialógusokra és mozgásokra épül fel, s az ismétlés fontos szerkezeti tényező. 

Feledi Jánosnak koreográfusként karakteres, saját világa van, s az kicsit szürreális. Az ő világában sok a léttel szemben megfogalmazott kétely, a vívódás és a fájdalom. Ebben a darabban különösen, hiszen gyászmisét mondott. Bárkiért is szólt a rekviem, az biztos, hogy „nyugodalmat nyert és az örök világosság fényeskedik neki.”

Megjelent: 945 alkalommal