Iza színházban járt - Ibsen: Peer Gynt (Studió K)
2017. június 11., vasárnap 13:43

Ibsen: Peer Gynt (Studió K)

Értékelés:
(11 szavazat)

Hommage á Stúdió K   

(Stúdió K – Ibsen: Peer Gynt - 2017. június 9.-i előadás)

Ha kapnék egy bónusz időutazást 10 régi színházi előadásra, az egyik út 1941. május 10.-ére vinne vissza, Peer Gynt a Nemzetiben, Jávor Pállal a címszerepben. Nem fog megtörténni, de a Stúdió K előadásában végre életemben először élveztem Ibsen drámáját. Volt persze zökkenő, a lendület is megtört néha-néha, nem zsöllyében ültem. Kárpótolt ezért, hogy Nagypál Gábor született Peer, Nyakó Júlia meg Aase-ként beragyogott a Gobbi-mítosz hallhatatlannak tűnő dicsfényébe. Hegymegi Máté azt mutatta, amit ígért, vándorlást Peer Gynt világába, fapados járatra szóló jeggyel. Az előadás erőteljesen kísérleti jellegű, de ha elkap a gépszíj, akkor már nincs megállás, csak a „nagy utazás”.

Valljuk be, sokan nem tudnak mit kezdeni a norvég író talányos írásával. A mű cselekménye csak látszólag egyszerű. Peer, a falu feketebáránya nagyobbakat mond, mint Münchausen báró, majd egy nap menyasszonyt szöktet, akit megkap, így azonnal elhagy, emiatt a falu és család haragja elől az erdőbe bújni kényszerül. Ott már csak fantáziavilágában jár a férfi, sodródik, menekül, még a halál elől is lelép egyszer-kétszer. Pici nyugta csak anyja és kedvese karjában van, lopott pillanatokra.

Az előadás jelmez- és díszlettervezőinek (Fekete Anna és Kálmán Eszter) nem volt nehéz dolguk. Kaptak egy olyan hajmeresztően alacsony költségvetést, amiről azt hitték lemaradt két nulla, s amikor kiderült, hogy nem, kellett, hogy meglóduljon a képzeletük. Peer tengeri utazása három műanyagrúddal, 50 méter átlátszó fóliával és egy asztali ventillátorral zajlott. Nem is tudom, hogy vicces, vagy drámai eredmény-e, hogy hasonló izgalmat éreztem ezt nézve, mint Cameron Titanicját látva a moziban. Vélhetően a produkciós költségvetés minden fillérét viszi, hogy Peer Gynt lányszöktetése után az alkotók elbuszoztatják a Ráday utcából a közönséget egy kőbányai pincerendszerbe, hogy ott járjuk végig – de szó szerint – Peer összes álmát.

Ezt az utazós élményt nem lehet leírva visszaadni, ezt bizony látni, átélni kell. Olyan ez az előadás, ahogy Stevie Wonder énekli: „For once in my life would make my dream come true/Egyszer az életben valóra válnak az álmaim.” Megkapjuk a cselekvő színházat, de telibe. Van abban valami megkapó báj, hogy egy ócska IKARUS-buszon zötyögve egyszer csak felugrik Aase melletted és keresi az ő Peerjét, aki ott van valahol a járgány másik végén és válaszol anyja hívószavára. 

Ez a fapados bolyongás azért működhet, mert a művészek képesek természetessé tenni a nézőknek a helyzetet, végig szuggesztívek. Nem irigylésre méltó a feladatuk. Semmi támaszuk, ami elterelné a figyelmet róluk, a játékukról. A közel harmincszereplős darabot tízen adják elő, a főszereplőn kívül mindenki többes szerepben. Ráadásként tucat helyszínen, kb. 13 fokban, egy szál gúnyában, több kilométert futva, gyalogolva. Komolyan elgondolkodtam közben Molnár Ferenc Helénjének szavain, hogy színésznek lenni „más hús, más vér, más agyvelő…aminek akkora tüze van, ami aztán nem fér be egy filiszteus sparheltjébe”. Magam úgy vélem, alapvetően furcsa, hogy egy embert az tegyen boldoggá, hogy kiáll másik (több)száz elé, megmutatva a lelkét estéről estére. De a csapat ezen még csavart, az övék inaszakadtáig menő játék. Igaz, ha ez nem így lenne, mi lenne velünk színháznézőkkel?       

Szólni kell Kúnos László – Rakovszky Zsuzsa fordításáról, Garai Judit dramaturgi munkájáról. Az amúgy nagyon hosszú művet, jól kurtította, nem emiatt közel ötórás az előadás. Nem voltak öncélú filozófiai lózungok, a szereplők eszmefuttatásai nem tették vontatottá az előadást, szinte köznapi beszéd volt az egész. (Igen, felfedeztük a Shakespeare-i utalásokat!) Emelkedett „pincei” lezárás volt Kákonyi Árpád kis kórusműve. 

Az előadás futóműve, motorja, sebváltója a Peer Gynt-öt játszó Nagypál Gábor. Jávor 39 éves volt, amikor Peert játszotta, ő most 41. Pont jó korban, még van benne ifjonti tűz, de már van mögötte annyi, hogy tudja, mit jelentenek a széttört álmok, hogy lassan a „gomböntő kanala” felé evezget. Elképesztő mód bírja a szerepet erővel, lendülettel, s ami fontosabb, szívvel, intellektussal. Ösztönös, halál természetességgel siklik a nézők tömegében, terelve, vezetve őket. Ordít alakításáról, hogy megérintették a színészt Peer csalódásai, kiábrándulása, mire elér a „hagymás-jelenethez”, maga is eljut – fokról-fokra, előttünk, közöttünk - a szerep legmélyebb filozófiai rétegeihez. Nagypál Peer Gynt alakítása szépen fókuszál az egyéni döntés fontosságára, amely megmenthet bennünket attól, hogy önmagunkat elveszejtsük. (Csehov és Ibsen nem áll messze egymástól, ahogy a Platonovban mondja az orosz, ha nem esznek meg a farkasok és te sem eszed meg őket, felemészted önmagad.) Egyértelmű az üzenete, "légy önmagad", vagy emberszemed kancsal manószemre faragják baltával, örökre. Ha belegondolok, hogy ez a színész, aki 50 centire tőlünk „húsát-vérét” adja minden áldott este, pincében, egyetemi teremben játszik, s csoda kell ahhoz, hogy talán egy állami művészeti díj közelébe jusson….

Az örökös Aase, Gobbi fiatalabb volt Peer-jeinél, Jávornál, Ladányi Ferencnél is. Nyakó Juli sem lehetne Nagypál anyja a valóságban. Okosan, nem is operál ezzel. Egy aktív anyát láttunk, aki szíve fájdalmába, ereje teljében hal meg. Meggyőző a mindig korholó, számon kérő, de gyerekének mégis mindent megbocsátó anya szerepében. Nem egyszerű feladat elé állította a rendező a halál-jelenetben, megadva ennek kereteit. Egy kis vaskádban kell eljátszania ezt, ami kicsivel előbb a macska vacka volt. Szépen, méltósággal, lélekkel abszolválta. Aztán övé volt a Gomböntő szerepe is, gráciával és malíciával engedte el Peert még egyszer-kétszer a keresztútig. Szép metafora, hogy Nyakó Aase-díjas, 2015-ben Gobbi a túlvilágról megelőlegezte, átadta pályatársának a szerepét.     

Peer és Aase uralja ezt az előadást, de minden szereplő része a nagy egésznek. Solvejg megformálója Kurta Niké magától értetődő, tiszta jelenség, mondhatni pince-költészet, ahogy klarinéton játssza dalát. Homonnai Katalin manónak és liberális tőkés úrnak egyaránt emlékezetes. Sokszor zavar, ha színésznő játszik férfi szerepet, a színésznő kis játékaival ezt simán elfogadtam. Pallagi Melitta Ingridként és Anitraként is kihoz mindent a karakterekből. Nem szeretném, ha engem átkozna, vagy rajtam keresné, mit lehet még lenyúlni tőlem. Spilák Lajos macskának tökély, s képes volt fehérben „az Ördög” lenni, járása, nézése tette sátánivá. De a rendező mindenkinek adott lehetőséget megmutatkozni, Horkay Barnabás, Lovas Dániel, Sipos György is életet tudtak lehelni - egy-két percben - bármelyik általuk színre vitt figurába, megcsillogtatni komikusi adottságaikat. Mindenki jól interpretálta az eredeti szöveg finom kis áthallásait csak úgy by the way, hangsúllyal: “Elmegyek a városba. Úgy hallom, ott most lámpással keresnek nemzeti jellegű színészeket.” (Fejükön POSZT-os sapka!) Könnyen levehető, hogy Hegymeginek, a társulatnak van mai véleménye az ibseni filozófiával, nem egészen véletlen a darabválasztás.

Persze a végére is csattanó, nem a pincei alvilágban fejezzük be az utazást. Buszra újra és visszatérünk a Bakáts térre, az altemplomba. (Elképesztően szép, ha ezt látta volna Tom Hanks az Angyalok és démonok forgatása előtt!) Még tartogatott nekünk Hegymegi egy meglepetést, de ezt végképp nem spoilerezem szét. Csak annyit, a templomban Meszléry Judit fogadja a nézőket, égő mécsesek erdejében. Taps nincs, nem jönnek meghajolni a színészek. Kikecmergünk az altemplomból a langymeleg nyári éjszakába, hosszú órákkal a kaland megkezdése után, keresgélve magunkban, hogy hova tegyük ezt az élményt, mert munkálkodik belül. Nem számít, hogy pincében bolyongtunk, fémhokedlin ültünk, tócsákon ugráltunk, vacogott a fogunk a pléd alatt is. Az számít, hogy ott voltunk, átéltük. 

Hegymegi Máté rendező megmutatta, hogy ő kilép a "negyedik fal" színházi béklyójából, s megoldotta a mű színpadra vitelének legnagyobb nehézségét, a sok-sok fejbéli illúzió egyszerű összeboronálását. Mindegy, hogy falusi életkép, látomás, szatirikus jelenet, kínzó önvallomás, vagy szívfacsaró dráma folyt éppen, tök üres térben játszottak a színészek. Rákényszerült a néző, hogy tevékenyen részt vegyen a játékban, fejben volt az utazás, mindenki belül járta saját odüsszeiáját a kimondott szavak alapján. (Az üres tér, a fehér öltözetek amúgy is olyanok voltak, mintha szellemvilágban lennénk végig.) A rendező feltétlen hű volt önmagához. Munkája kicsit művészi, találékony, kiegyensúlyozott, saját koncepciójában teljes egységet képez. Persze megvan minden, hogy jó előadás szülessék. Tökéletes volt a címszereplő választás, s van egy „csapata”, amiben minden tag egyéniség, s képes és hajlandó az együttgondolkodásra, magának, mindennek az alárendelésére az alkotás érdekében.

Nem gondolom, hogy Hegymegi a mi Mejerholdunk, a Stúdió K meg a legendás moszkvai Stúdió Színház. De hajaznak rá, próbálgatják a színházi megújulást és lehetünk – az író, rendező, színész mellett – a negyedik alkotók, nézőként.

(Fénykép Slezák Zsuzsi)

Megjelent: 598 alkalommal