Iza színházban járt - Verdi: Traviata (Pécs - Placido Domingo Classics - 2017)
csütörtök, 29 június 2017 10:33

Verdi: Traviata (Pécs - Placido Domingo Classics - 2017)

Értékelés:
(42 szavazat)

Az Everest csúcsa és a Mariana-árok mélye    

(Pécsi EXPO-Center/Placido Domingo Classics 2017 - Verdi: Traviata - 2017. június 24.-i előadás)

Csodálatos, hogy Pécs, ami nekünk, magyaroknak gyöngyszem – de korántsem Salzburg, Bregenz, vagy Bayreuth -, képes volt megnyerni magának Placido Domingot, a tenorkirályt. Domingo nevét adta egy most alapított fesztivál-eseményhez. Lehet, 2017. június 25-én hajnalban, már a fejét verte volna a falba ezért. Persze nem kellett, ő 101 %-on teljesített. Megmutatta miért vált azzá aki, s miért lett legenda már életében. Társa volt ebben Marina Rebeka, az „elmúlt 50 év legjobb Violettája”, aki meg azt mutatta meg, hogy ő is már valaki, nemcsak Netrebko, meg Bartoli után érdemes szaladgálni a nagyvilágba. Sajna, innentől kezdve majdnem minden mást katasztrófa sújtotta területként lehet értékelni. Jó lesz, ha a rendezők már most elkezdenek tréningezni a jövő évre.

Elég csökötten, számomra a Traviata lényege az első felvonás. Brindisi, Sempre libera, a többi meg csak ráadás. És persze Violetta a kulcs. Ha nem tudom elhinni, hogy „vért köp” (lévén szó a Kaméliás hölgy feldolgozásáról), oda minden, már az első percben. Ha pedig Alfredo és Giorgio Germont-ot megformáló énekesek gyengék, kínszenvedés van. Violetta jelleme, viselkedése árnyalt, s alapjaiban megváltozik a három felvonás alatt. A fordulópont, az énekesnő duettje idősebb Germont-al. Az addig party-királynő, egyben szerelmes nő itt kétségbeesik, lemond az imádott férfiról és levelet ír, majdnem, mint Tatjana. Aztán megszégyeníti szerelme, az ifjabb Germont. Violetta már halálos betegen, jártányi erő nélkül még énekel egy drámaian jót, s elviszi a tüdőbaj. Ezt nemcsak hanggal, színészi játékkal is bírni kell.

Az estén a főhősnőt alakító Marina Rebeka - lett énekesnő - minden olyan képesség birtokában van, ami ahhoz kell, hogy hitelesen tüdőbeteg Violetta Valéry lehessen az operaszínpadon. Mutatós, így hihető, hogy egy ifjú, gazdag férfi beleszeressen. Delejes, meghatározhatatlanul kék tekintete van, erős színészi eszköztára és meggyőző előadásmódja. Ráadásként napjaink legnagyobb szopránhangjai egyike. Nem kell hozzá abszolút hallás, hogy észrevegyük a másik nagy énekesnő, Anna Netrebko és Rebeka hangja közti hasonlóságot. Egy éve még csak felmerült bennem, hogy Marina Rebeka hangja acélosabb, most végleg meggyőzött róla, néha szinte összecsapódó pengeként szól. Szopránja hol drámai, hol lírai, mikor mi kell, még a halálos ágyán is, amikor már valóban semmi ereje sincs - mert ezt is eljátssza ám Marina Rebeka -, dühödt kis hangi villanásai vannak az elmúlás ellenében. Ráadásul gond nélkül tud énektechnikát váltani a felvonások között! (Azt el kell ismernem, a kozákszármazású Netrebko szilajabb, nagyobb benne a színpadi exhibicionizmus.)   

Ezen az estén Alfredo-t éneklő Joshua Guerrero valamiért egy percre sem volt képes elhitetni, hogy ez a Violetta beleszeretne, annak ellenére, hogy az első felvonás kis gyengeségei után egyenletesen szép énekes-színészi teljesítményt nyújtott. Guerrero jó kiállású ifjabb korosztályú tenor – Domingo patronált - erőteljes, árnyalt hanggal. Talán zavarta a jelmez, ami kemence lehetett a 35 fokban, mellényes öltöny és hosszú ujjú ing. Persze önmagába véve rendben volt, profihoz méltóan küzdött, csak hát mentora, a tenorból baritonná avanzsált Señor Domingo férfiként lelépte őt.

Mert ebben az előadásban nem Alfredo és Violetta, hanem tagadhatatlanul Giorgio Germont és az énekesnő között volt kémia. Az, hogy Domingo még 77 évesen is elképesztően énekel, nem újság. Ha nem így lenne, az ő kvalitásával és múltjával nem állna ki a színpadra. Az sem újság, hogy színészi jelenléte is van, ahogy - mintha saját nappalijában lenne – fogával nyitotta meg szemüvege szárát, hogy elolvasson egy levelet, vagy eljátszotta, hogy apai haragja ellenére megesett a szíve a beteg, félvilági nőn. Ami nagyon megindító volt, a színpadról áradó, őt körülvevő érzés. Domingo már a búcsúra készül, s fáj neki, hogy ami élete eddigi értelme volt, attól lassan meg kell válnia. Szomorú volt, ahogy néha belegörnyedt – nem a játék, nem az ének, de még csak nem is tikkasztó meleg, hanem - a búcsú érzésének terhébe, hogy aztán újra kihúzza magát, megmutatva, hogy még van. Csak fejet hajtani lehet előtte.

A kisebb szerepekben fellépő művészek közül a D’Obigny bárót éneklő Soloman Howard Annina szerepében Amer Lenja tűnt még ki.

Sejtem, hogy Nagy Viktor rendezőnek nem volt sok lehetősége a próbákra ezzel a szereplő-gárdával, maximum a kórussal és a magyar epizodistákkal. A sztárok csak „beálltak” a képbe. De némi fantázia azért működhetett volna, ha már nagyágyúk voltak a keze alatt. Nemcsak a színpadképe, történetmesélése, de még a szereplők mozgatása is unalmas volt. Az meg kiváltképp nem volt elegáns megoldás, hogy Violetta barátnője bálján a szórakoztatásról gondoskodó cigánylányok és torreádorok, Vincze Balázs idei Tavaszi Fesztiválra készített koreográfiáját adták elő. A Bartók Béla zenéje ihlette Csodálatos mandarinból táncoltak el egy részletet? Eklektikus volt a jelmez, díszlet is (látvány: Csík György), volt minden, XIX. századi stilizált szalonbelső, ehhez illő estélyi ruhák, frakkok, a XX. század 30-as éveit idéző női outfitek, mintha Dietrich, vagy Garbo sétált volna be és női topmenedzseri XXI. századi mini ruha. Az is egy talány volt, a tenoron és a baritonon miért volt két számmal nagyobb minden, csak úgy lógott rajtuk, ami slampossá tette megjelenésüket. A zenekar – Pannon Filharmonikusok – tagjai, kissé amatőrként viselkedtek, tízpercenként ütött rá valamelyikük a mikrofonra, szinte hangrobbanást idézve elő. Az est karmestere - Eugene Kohn - erőteljes küzdelemben volt velük, s voltak nyerő percei. A hangosítás kritikán aluli volt. E „művészi tényezőket” simán alulmúlta a logisztika.

Felmerült a nézőben óhatatlanul, vajon okos ötlet-e egy vásárcsarnokban, szélsőséges nyári időjárás mellett, szabadtéri operaelőadást szervezni? Ráadásul kezdő szolgáltatókkal. Nem! Mert csak a vakszerencse az, ami megvédhet a katasztrófától. A Placido Domingo Classics 2017 szervezői piszok mázlisták. Nem verte szét a vihar az előadásukat, a világsztárok a felénél nem mondták azt, „na, nem ilyen lovat akartam, viszlát”, az elégedetlen közönség meg csak morgott, de nem harapott. A parkolás káosz, a nézőtér kialakítása szégyen, a catering és a szociális helyiségek nívótlanok voltak. Ráadásként nagyon úgy tűnt, külön rendeltek több tízezer szentjánosbogarat, szúnyogot, meg mit tudom én milyen rovart, ami majdnem túlzümmögte az előadást.

És mégis. Az ember a technika fölé nőtt. Nekem, aki nem vagyok egy fanatikus operarajongó, a humánérték hatalmas élményt nyújtott. Ahogy egy A-pluszos, egy A-s és egy majdnem A-s operasztár megmutatta, hogy „csakazértis”. Mindegy mi van körülöttük, nem számít, hogy a bogárnyelés közben, teljes dunsztban kellett énekelni, gyilkolva magukat, hangjukat, úgy tettek, mintha nem vettek volna észre semmit ebből, gondolatban a MET, vagy a Scala színpadán állva,  100 %-ot nyújtva. Szóval, ők hárman az Everest csúcsán voltak, a szervezők meg a legmélyebb tengeri árokból próbáltak éppen csak kikecmeregni.

(A kép illusztráció, nem a pécsi előadás felvétele, Domingo és Rebeka korábbi fellépése a MET-ben.)
 

Megjelent: 2537 alkalommal