„…..ha romlott a tiszta erkölcs, s polgári erény nem fénylik többé…”     

(Katona József Színház – Lucy Kirkwood: Munkavégzés során nem biztonságos – 2017. október 5.-i előadás)  

Sok színház ringatja magát abba a hitbe, hogy minőségi bulvárt játszik, pedig dehogy. Jelszavuk: „a munkában megfáradt közönséget ki kell szolgálni a pénzéért”. Nyomják a középszert, ami nem éri el a jó bulvár szintjét, csak talmi. Nem az utca emberei határozzák meg a színházak műsorpolitikáját, hanem a színházvezetők ízlése, akik – tisztelet a kivételnek - tömegtermékként állítják elő, ami szerintük eladható, amit „zabál” a közönség. Hatalmasra nyílt az olló szára a kultúra és az ún. tömegkultúra között. A színház világában is. A Katona ez évi első bemutatójával adott egy fricskát a médiának. Aztán - ha első blikkre nem is tűnik fel -, dobott egy követ a színházi élet állóvízébe is. Megmutatta, hogyan kell bulvárdarabot színre vinni. Tasnádi Bence megint szerzett színpadi „hűha” pillanatot, míg Takátsy Péternek és Pelsőczy Rékának jár egy őszinte vállveregetés. 

Metamorphosis       

(Nemzeti Táncszínház – Feledi Project: Hat tánc - 2017. szeptember 28.-i előadás)

Egy 2015. május 22.-i színházi este odasodort, hogy megnézzem a Feledi Project Psyché című előadását, 2016 szeptemberében. Egy évre rá, a mai premiert már úgy néztem, hogy tudtam mi a különbség a (klasszikus) Balett-, a Limón-, a Graham-, és a Cunningham-technika között. (Persze, azért nem mindig ismerem fel a modern tánc iskolajegyeit, ez mégiscsak egy szakma!) Az azóta látott Feledi-produkciók hatására ma már nem húzódozom egy-egy kortárstánc előadás megtekintésétől. Mi több, ha azt a nevet hallom, hogy Anne Teresa de Keersmaeker, vagy Wayne McGregor, már nem bambán nézek. Vélhetően, meglennék e tudás nélkül is, de mégiscsak több lettem tőle, adott valamit. Nemcsak én változtam persze, hanem Feledi János és kis táncos truppja is. Feledi feljebb lépett. Biztos vagyok benne, hogy a tegnapi előadás a világ bármely színpadán sikert aratna.

Miért kell, hogy sírj, Argentína?    

(Müpa - Michael John LaChiusa/ García Lorca: Bernarda Alba háza - 2017. szeptember 22.-i előadás)

Nem bolondultam meg a címadással. Az esti show-t bizony ellopta egy hajdani musicalcsillag, Evita, alias Malek Andrea. A színpadon Bernarda Alba és háznépe története flamenco alapú, de eredeti, sőt eklektikus zenére bontakozott ki, formátumos, de más színházi közegben „szocializálódott” előadókkal. Böhm György rendező ezt a produkciót tisztességgel összerakta, ahogy azt kell. Még akkor is, ha egy hat évvel ezelőtti előadást láttunk, újratöltve. Na és ki tűnt fel? Uhrik Dóra. Kezdem azt hinni, hogy lassan ő a legnagyobb magyar cameo sztár.    

Tátika Színház, világszám!   

(TÁP Színház/TRAFÓ – Szerb Antal: Utas és holdvilág - 2017. szeptember 15.-i előadás)

“Fele homályban, fele fényben: ilyenek a bolygók.
A fél világ pihen, a fél világ munkálkodik.
De a szendergő feléből titokzatos erő sugárzik.
Az emberrel megesik, hogy az álom-fele
 ellene mond az éber-felének.
Abból beszél az igazi természete.”
(Jean Cocteau: A nagy mutatvány)

Na, ez előtt az előadás előtt, volt bennem kétely! Vajon egy olyan színházi formáció, mint a TÁP Színház - amely egy, azaz egy előadás megtartására is már szponzorokat keres, s Vajdai Vilmos rendező vacsorát főzne egy potenciális támogatónak 1000 dolcsiért -, miként is lesz képes az Utas és holdvilág című regény világát, a lapokon megelevenedő ezerszínű és szagú olasz tájat, Párizs forgatagát megidézni. Mindezt a Trafóban, egy szinte nulla színpadtechnikával rendelkező, klasszikus színháznak erősen korlátos játszóhelyen. Kár volt! Megcsinálták. Ahogy a mondás tartja, a legnagyobb öröm mindig váratlanul jön. Tartózkodnék a nagy szavaktól, de az ilyen estékért tud újra és újra elbűvölni a színház. Amikor órákra megszűnik a világ, annak minden búja, baja, mocska, mert a színház (lesz) az egész világ. Az estén volt "nézői jutifalat” is, Gálffi László! 

Kétely helyett csak bizonyosság  

(Orlai Produkciós Iroda - John Patrick Shanley: Kétely - 2017. szeptember 11.-i előadás)

Titkon sejtettem, eljön a nap, amikor Fekete Ernő nem brillírozik egy szerepben, nem lehet mindig tehetsége teljes vértezetében. Azt viszont kizártnak tartottam, hogy a színpadon állva bármikor is „semmilyen”-nek hasson számomra. Akkor inkább legyen bűn rossz. Kerestem a mentségeket, hisz pontosan tudom – mert láttam őt már ahhoz eleget -, ha úgy adódik, a Mazsola és Tádéból is képes királydrámát összehozni. Vajon mi történt? Lehet, megbocsátóbb lennék, ha nem előző este látom Spiró Imposztorát, benne a főhős nagy tanításával: „Édes fiam, a színházban semmi sem számít, sem a szép hang, sem a jó megjelenés, sem a szakmai tudás, sem a rutin, mert csak egyetlen dolog hat a közönségre: az őszinteség. Azt, fiam, minden közönség, a legbutább is, a legműveltebb is, csalhatatlanul megérzi.” Ez a produkció jelenleg nem őszinte, csak a mindenáron sikerre hajaz.  

„Néha most is ilyen futhatnékom van!"

(VIDÉKI SZÍNHÁZAK FESZTIVÁLJA 2017 – Békéscsabai Jókai Színház – Örkény István: Macskajáték – 2017. szeptember 9.-i előadás)

„Megtörténik persze, és alighanem a szerepek többségében, hogy a színész az adott ponton megáll, nem kíván továbblépni, vagy nem tud túljutni rajta, mert a szövegben nincs rá indíték – amit minden megrovó szándék nélkül mondok, hiszen ettől még a darab is meg a színész is kiváló lehet. De ha én »a színész és író« találkozásának lehetőségét veszem számba, akkor a szabály helyett a kivételre hivatkozom, arra a ritka és nagyszerű alkalomra, amikor az író látomása – mint egy vers egy darab papíron – a színpadon lett teljes és egész.” Örkény István írta ezeket a sorokat Latinovits Őrnagy alakításáról. Ez így van nálam Orbánné személyével is. Egy színésznő elvette tőlem annak a lehetőségét, hogy másképp láthassam Orbánnét, mint ahogy ő látta, mert vele, általa lett élő a karakter. Ennyi.  

Bagatell.....

(VIDÉKI SZÍNHÁZAK FESZTIVÁLJA 2017 – Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház – Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét - 2017. szeptember 6.-i előadás)

„Hát mitől nem lehetne jó, ha egy darabot klasszikusan, szépen előadnak? Abban is van jó.” – mondta egy számomra mindig hiteles színésznő. Ezen az estén láttam a szavak igazát, mert a zalaegerszegi társulat Csiszár Imre rendező irányításával megmutatta. Tény, vidéken is élnek – és biztos remélnek is - színészek, akikre érdemes lenne odafigyelnie a színházszerető nézőknek, de főleg azoknak, akiket hozzáértő színházi szakmának titulálunk. A vendégjáték során egy abszolút vidéki színész, Farkas Ignác másodszorra bizonyította nekem, hogy a vidéki színházakban több a „kincs”, mint hinnénk.

 „Az Úr adta, az Úr vette el…”  

VIDÉKI SZÍNHÁZAK FESZTIVÁLJA 2017 – Pécsi Nemzeti Színház- Jensen: Ádám almái- 2017. szeptember 5.-i előadás

Nem láttam a filmet, gőzöm nem volt a storyról. Felkészülésem annyi volt, hogy a neten olvastam még télen, hogy Rázga Miklósnak, aki a főhőst játssza, egy metszőfogába került a szerep, próba közben kiverte azt kollégája. Aztán örültem annak, hogy Cserna Antal és Köles Ferenc a szereplők között van és néztem csak, hogy vajon mit is fog ebben a darabban csinálni Uhrik Dóra. Erősen el tudom képzelni, hogy lehet Jensen drámájából  jobb előadást csinálni, de az biztos, hogy a pécsiek produkciója hatással volt rám, s pár megkapóan szép perccel is megajándékoztak a szereplők.

 Berozsdáztunk, avagy ivanovizmus 2017-ben         

(VIDÉKI SZÍNHÁZAK FESZTIVÁLJA 2017 – Szombathelyi Weöres Sándor Színház  - Csehov: Ivanov - 2017. szeptember 4.-i előadás)

Ivanov a prototípus Csehov kiégett főhősei között, s talán az ő sorsa a legfájóbb is. Trigorinnak, Asztrovnak, Vojnyickijnek, Versinyinnek, talán még Platonovnak is már mindegy, valamikor éltek, „s ebbe más is belehalt már”, a Sirály Kosztyájának meg sansza sem volt. De Ivanov szívfacsaró. Amikor a 35 éves férfi - aki előtt még ott állhatna akár egy egész, boldog élet, bármit is értünk ezalatt -, rájön, hogy itt a vége, az igazi saller. Más ebben a korban kezdi, neki meg már csak „szentimento naplemento”. (PNL-től csórva!) Lehet ezért a világot okolni, de a szombathelyiek előadása inkább azt erősíti, hogy ez a „nagyszerű” férfi bizony életképtelen, nem tud küzdeni sem a világgal, sem önmagával, még a saját életéért sem.   

A Színházi Kritikusok Céhe nyilvánosságra hozta már saját jelöltjei-listáját, mi, mezei nézők - akárcsak tavaly -, idén is összeálltunk egy szavazás erejéig, a díjkiosztás, eredményhirdetés előtt egy hónappal. A színikritikusok tavaly 21-en szavaztak, idén mi is kicsit kevesebben vagyunk, csak 29-en szavaztunk, mert sok lusta színházimádónak egy nyár nem volt elég az elmélkedésre. A 90 előadás/évadot mindenki megugrotta.

Tavalyi évadban, idén is vannak fenntartásaink az eredménnyel, "ítélettel”. Talán nem véletlen, hogy a Tony-díjról 700 ítész dönt minden évben. Tavaly úgy állt fel az „év előadása”, hogy összesen 5 kritikus szavazott rá egyáltalán, 16-nál nem is szerepelt az értékeltek között. „Szétszavaz” a Céh. Persze tudjuk, remek és igazságos matematikai módszerük van, minden szabályzat szerint, és „de gustibus non est disputandum” (ízlésről nem lehet vitatkozni.) De mégis 5 ember dönti el, hogy egy évadban mi a csúcs, a feltétlen jó?

Az életműdíjról sem vitatkozhatunk, de mégis. Maximálisan elismerjük az idén Kossuth-díjas Radnóti Zsuzsa érdemeit, munkásságát, pl. éppen A Pál utcai fiúkért is. De kétévenként adnak színésznőnek életműdíjat. Tényleg, hogy Törőcsik Marin és Molnár Piroskán kívül nincs erre érdemes, zeniten lévő színésznőnk? Egy olyan kategóriában, ami ebben a Céhben nem is díjazott, mert dramaturg kategória nincs, ráadásként a dramaturgoknak saját, külön szakmai Céhe van. Mi az idén 90 éves Máthé Erzsinek adnánk ezt a díjat, de ha Pogány Judit, vagy Vári Éva polcát díszítené, akkor sem lennénk szomorúak!