Iza színházban járt - Ödön von Horváth: Hit, szeretet, remény (Örkény Színház)
szerda, 03 május 2017 10:45

Ödön von Horváth: Hit, szeretet, remény (Örkény Színház)

Értékelés:
(32 szavazat)

„Ember tervez, Isten perverz?”   

(Örkény Színház – Ödön von Horváth: Hit, szeretet, remény - 2017. május 1.-i előadás)

Az Örkény Színházban sem sikerülhet minden. Elég érthetetlennek tűnt a nézőtérről, hogy kilenc színészt, köztük a színházban vendégeskedő Csákányi Esztert vajh miért is kellett kitenni ennek az Ödön von Horváth „próbálkozásnak”. Arról nem is beszélve, hogy a hajdani Shure Színpad szinte alkalmatlan színháznak, tényleg csak kísérletezni lehet itt, a nézőkkel és a művészekkel egyaránt.  


Adott egy fiatal lány, aki kereskedői engedélye megszerzéséért betoppan az Anatómiai Intézetbe, hogy eladja 150 ezerért holttestét. Pechére az intézet nem vásárol még élő hullát, de a különc segédkórboncnok megsajnálja szorult helyzetében, pénzt kölcsönöz neki. Igaz azért, mert azt hiszi az apja rendőrfelügyelő. Újabb pech, a lány apja közterület-felügyelő. A derék segédkórboncnok önérzetében sértve, elvégre becsapták, feljelenti a lányt, akit 14 nap elzárásra ítélnek. A harmadik pech, a lány beleszeret egy közalkalmazottba (rendőrbe), akinek a karrier iránti vágya, a társadalomnak való megfelelés iránti igénye erősebb, mint szerelme. A fiúnak nem kell a büntetett előéletű szerető, foltot ejtene előmenetelén. A lány elkeseredésében – se pénz, se szerelem, meg amihez nyúlok tönkre megy érzése - a folyóban végzi, majd a hullaházban, már nem árulja a testét, ingyen hulla lesz.

Igaz persze, hogy a Hit, szeretet, remény története valójában „egy bűnügyi krónika margójára” csak, nem mutat fel teljes emberi sorsot. Egy hír a Blikkben, X. Y. a Dunába ugrott szerelmi bánatában, vagy menekülve ez élet terhei elől. A karakterek plasztikusak, elnagyoltak.
 
A két főszereplő, a lány és a rendőr (Kókai Tünde és Patkós Márton) haloványak voltak. Azt, hogy Patkós úgy általában mire képes a színpadon már megtapasztaltam, ahogy Kókait is láttam már jónak. Inkább azt éreztem játékukban, hogy nem nagyon tudták milyen rendezői elvárásnak kéne megfelelniük, vajon mit is kéne pontosan megmutatniuk a színpadon.

A szerelmespár köré épülő „epizodisták” ellenben erős csapatot alkottak. Elsőként a vendég, Csákányi Eszter. Furcsa, hogy ő már „nagy öreg” itt, többes szerepben, főkórboncnok, bíró feleség, segélyért sorban ülő munkásasszony, rendőrtiszt. Remekelt mindegyik figurájában, hol pökhendi, lekezelő, hol csendes agresszor, hol közönyös, hol anyaszívű kolléga. Úgy tűnt, egy grimasz, egy félmosoly, egy nézés és kész a színpadi karakter. Kedvvel, hittel, - szinte derűsen - játszott, jó volt látni. (Azt sajna nem tudom miért kellett férfi főkórboncnokot megszemélyesítenie, gondosan piszoárba vizelve.)  

Nagy Zsolt, fekete szakállal, kigyúrt macsóként, bőrnaciban, mint Mária, megmutatva milyen egy testéből élő, megalázott asszony. Vajon ő miért lépett fel női szerepben? A gombhoz varrjuk a kabátot elvű, kőbunkó rendőr figurája, akár egy gorilla. Ez a színpadi jellemábrázolás - egyedüliként, a felszínen is és nem csak lappangva a sorok között - félelmetesre sikeredett. Znamenák István is két remek karaktert mutatott. Segédkórboncnoka egy idegesítő, furcsa, magányos csodabogár, beletemetkezve extravagáns hóbortjába, a kisállattartásba. Mogorva, tikkelő, vagy inkább paralízises bíróként megint csak eljátszotta három percben egy szétesett házasság érzéktelen férjét, aki ráadásként csak otthon szájal, a gyengébbel, a hivatalában egy bólogató beszari,

Nagy Péter narrációjára talán nem volt feltétlen szükség, de lehet, ahogy diktafonba mondta néha a színpadi a történéseket, ez adta a „színes rendőrségi hír” jelleget. Bohoczki Sára szintén vendégként lépett fel, ugyanabban a jelmezben hol nőként, hol férfiként. Meg kell hagyni helyre kis üzletasszony volt a fehérnemű üzletágban. 

Kákonyi Árpád zenéje máskor szárnyakat ad a darabnak, itt nemhogy drámai felhangot nem adott hozzá, de szinte idegesítő volt, ahogy a két zenész (Katona Dávid, Kákonyi Árpád) a csöppnyi színpadon gitározott és szintetizátoron pötyögött, ide-oda ügyeskedve magát és hangszerét.

Értettem én persze, hogy mi lehetett vonzó a színháznak, Gáspár Ildikó rendezőnek a darabválasztásban, miért lehetne ez a színmű – talán aktualizálás nélkül is - felkiáltás napjainkban. Tudom, hogy a butaság és a gonoszság borzalmas sebeket ejthet egy másik ember lelkén, igazi tragédiákhoz vezethet. Ahogy sajnos azt is, hogy mindig egész kicsiben kezdődik minden, egyetlen botlás, egy rossz gondolat, ami végül elsöpör. Nem mondom, hogy a színre vitt figurákból nem érződött ki az ördög a részletekben rejlik mondandó, vagy a lappangó sunyiság, gonoszság, de erősebb volt az ilyen az élet, meg a sajna már csak ilyen felszínesek és ostobák az emberek üzenet. 

A szövegben nem volt kétértelműség, a díszlet – ha beszélhetünk erről egyáltalán egy műanyag szalagfüggöny, és pár szék esetében -, a jelmezek nem bombasztikusak. Nem jelent meg az emberi pitiánerségben rejlő embertelenség, ahogy egy kegyetlen szürreális világ rémképe sem. Még csak egy ember vágyainak és reményeinek teljes összeomlását sem láttuk igazán, a főszereplő lány halála ellenére. Ahogy az emberi kapcsolatok csődjét sem. Inkább csak a „bocs, de ez most nem sikerült”-et láttuk csak a színpadon. 

Amit azért feltétlen az előadás javára írok, az a színészi játék. Szegények küzdöttek, kúsztak, másztak, alábuktak a mélybe a csöppnyi színpadon, körbeszaladták az emelt nézőteret. Az nem az ő tévedésük, hogy a nézők többségének, úgy a negyedik sor után már nem látható, hogy a színpad előtti árokban mi történik, vagy a színpadra felvezető két oldalon, ha ott van a játék, csak hangban élvezhető. (Lévén maximum nyolc sor ebben a színháznak csúfolt szobában, meg talán 65 szék, erre figyelni kéne.)   

A nagyszínpadon a Mesél a bécsi erdő színrevitelében, vagy a társulat tagja, Polgár Csaba által rendezett Délszaki éjben sokkal hangsúlyosabban érződött Ödön von Horváth, meg az az üzenet, hogy éppen „copyright”-olunk egy újabb weimari köztársaságot, mert ember, embernek farkasa. Itt nem. A színészek befektetett munkája ellenére elmaradt a nagy élmény. A nyitó dal, a Temptations sorai adták vissza legjobban mit láttunk, „kísértés, aminek nem tudtam ellenállni, eltévedtem, pedig tudtam merre a helyes út”, ennyi, de nem több. 

(Kolbe Gábor felvétele.)

Megjelent: 602 alkalommal