Iza színházban járt - Az átváltozás (Örkény Színház)
szombat, 10 február 2018 23:19

Az átváltozás (Örkény Színház)

Értékelés:
(32 szavazat)

A Társulat, avagy az Örkény Horror Story         

(Örkény Színház – Franz Kafka: Átváltozások - 2018. február 4-dikei előadás)


„Én intenzíven magamba szívtam annak a kornak
minden negatív elemét, amelyben éltem.”
Kafka

Iza: Az American Horror Story nagy kedvelője vagyok. Ahogy szétnyílt a függöny, a díszlet láttán vártam, hogy jön Jessica Lange és Kathy Bates a Rémségek cirkusza évadból. De Csákányi Eszter és Takács Nóra Diana jött, ami hasonlóan jó volt! Kafka-antológia a színpadon, ami a maga nemében vetekszik a hollywoodi produkcióval. A fegyelmezett, odaadó színészi munka pótolta a filmtechnika bravúrjait. A színház társulata – művészi állapota szerint - bármit képes színre vinni, felsőfokon. Ahogy most is, rémcirkuszt, Kafka nevével fémjelezve. 
Éva: Képpé tették Kafkát és korát, fantasztikussá, rémessé, érvényes egésszé. Szorongás-szortiment a monarchia végéről, amikor már minden rohad: felkészül Kraus, Hasek és az első világvége. Luccheni már túl van a reszelő hegyezésén, szegény Rezső királyfi agyveleje is szanaszét repült Mayerlingben. Igazi trip kisemberekkel: Blumfeld, Samsa, Bendermann. Utazunk, szédülünk. 


Iza: Figyelmes a színháztól, hogy kis cédulán kiosztotta a nézőknek, mely Kafka művekből merített (Levél apámhoz, Az ítélet, A fegyencgyarmaton, Az átváltozás, Amerika - Az Oklahomai Természeti Színház fejezete -, Blumfeld, az öregedő agglegény és a Boldogtalanság). Sandítom, hogy a Georg Samsán kívül keveseknek volt meg más, nekem se igen. Gáspár Ildikó Thomas Mann színpadi adaptációjával már bizonyította, jó eredménnyel „fordít színpadra” regényt, irodalmi művet. Most sem volt ez másképpen. Nem mondanám, hogy egységes, egész előadást láttam, inkább volt ez szürreális utazás. De olyan utazás, amire szívesen beneveztem. Csak az élmény érdekelt, tényleg, mint a cirkuszban, sikerül-e a salto mortale, ugrik-e tüzes karikán a tigris.
Éva: A helyszínek: Kaiserpanorama, cirkusz - jelentésében, felidézett fizikai valóságában mindegyikben ott a kör. Gyorsan eljutunk a mutatványszínház, vagy a római kori cirkusz gondolatához. Ahol öltek – így szórakoztattak. Itt is halált látunk - sokat. Georg Bendermann a kereskedőfiú, aki vízbe öli magát apai parancsra; a szörnyű féreggé változó utazóügynök fiú, Georg Samsa, aki éhhalált vállalva szintén öngyilkos lesz, családja óhajára. Az Utazó előtt kínhalált vállaló Tiszt a fegyencgyarmaton - öngyilkos lesz ő is… Csak a miheztartás végett mondom, hogy Ady pár évvel ezek előtt írta meg az Ős Kajánt, ahol a misztikus, legyőzhetetlen apafigura paripájára kap, és ott marad a fiú, az utód, holtan: „S én feszülettel, tört pohárral,/Hűlt testtel, dermedt-vidoran/ Elnyúlok az asztal alatt.” Újabb halál, legyőzhetetlen apafigura, szorongás. Megidéződött egy kor. Sikerült.

Iza: A látvány, minimalista maximalista. Bár nem az volt, de mintha egy vidámparki forgó törzsét láttuk volna a színpadon, a szereplők meg a körbe-körbelovagoló kompánia. Hol zárva, hol résnyire nyitva volt az óriáshenger, ablakai ugyancsak nyíltak/zártak, a szereplők meg ki és be. Izsák Lili díszlettervező nagyot álmodott, ahogy Marina Sremac a jelmeztervező is. Igazi cirkuszi ruhákat adott a szereplőkre, volt ott minden, konferansz, porondmester, manézs fiú, artista, akrobata, bohóc. A nyitóképben Csákányi Eszter, akár egy clown/hasbeszélő/rémbaba, egy elfuserált csíkos katica. Olyan indián totemtánccal kezdett, ami egymagában kiváltott egy tánckart á’la Tim Burton. És nem is erőlködött különösebben. Csak arra gondolhatott a néző, „Anyám, mi lesz még itt”?
Éva: Csákányi Eszter hol császárvárosi „verrückte Hausmeisterin”, hol identifikálhatatlan bohóc, hol kedélyrealista párbeszédpartner. Polgár Csaba pontos amplitúdóra behangolva hozza a sovány, szorongó, magát előnytelen külsejűnek tudó kívülállót, akinek nem megy a világ, nem megy az érvényesülés: az örök gátlásos-értelmes szenvedő fiatalembert. Eredetien taszító, szánalmat keltő Samsa-kórusként Dóra Béla, Ficza István, Jéger Zsombor, Novkov Máté, Patkós Márton. Úgy, hogy közben szimpátiánkért harcoló narrátornak is látszanak.  Kókai Tünde Grétéje durcás tinilány és elismerést, érzelmi azonosulást követelő gyilkos. Meg is kap mindent: halott testvért, eltakarított férget – és ezen alapuló családi idillt. Znamenák hanyatló hatalmi röppályát egy szobaajtó előtt instant módon befutó cégvezetője és az irrealitásra tárgyilagos gonoszsággal válaszoló Blumfeldje: egyik jobb, mint a másik.  Kerekes Éva tényleg Zsótér-rendezésben (Bertolt Brecht: Arturo Ui feltartóztatható felemelkedései, Jelinek: Mi történt, miután Nóra elhagyta a férjét, avagy a társaságok támaszai) játszott ilyen plasztikus, könyörtelen alaphangú alakokat, a hangulatváltásokat flexibilisen hozva, egyben az adott figurát eltartva magától. Panoptikum. Hátborzongató. Roszik Hella és Kovács Zsolt vendégszereplése nélkül nem sikerült volna ez a kunszt. (Az Örkénynek amúgy is szerencséje van a m.v-kkel: lásd Gyabronka József, Kaszás Gergely). Takács Nóra Diana (nő, cselédlány, menyasszony) már szemöldökráncolással, copfdobálással is képes a figurát egyik állapotából a másikba vinni. Három lépés alatt mutat nekünk érzelmi változást úgy, hogy egy szót sem szól. (Karcos-ironikus, nagy energiájú, érzelemközpontú színészi személyisége Dajka Margitra emlékeztet.) Csuja Imre Albérlőként pillanatok alatt hoz egy tekintélyszemélyt, akinek hatalma van. Apafigura- variáns. És tényleg játszik a hasa….

Iza: Én nem állítanám, hogy ez az előadás hibanélküli. Különösen, hogy nem értem mit is akart Gáspár Ildikó „üzenni” vele. (Azt, hogy féreggé válhatunk bármely percben, kínok között kivégeznek aztán annyi vagy apánk árnyéka egy életre megnyomorít, talán nem,) Mert a kafkai szöveggel való bánásmódja virtuóz, de ennek célja azért előttem nem bontakozott ki igazán. A színházi csapatmunka, az valós mágia volt. Az Örkény társulata valahogy úgy épül fel, mint az erőemelő-csapat. Nagyon erős untermanok, akik felett a légies akrobaták stabilan és büszkén állnak, az Örkény-gúla. Titokzatos és masszív, mint gizai Szfinx, s úgy tűnik örökkön-örökké állni fog, mert az utánpótlás is hibátlan. Ezt a hatást Kákonyi Árpád (Matkó Tamással) zenéje mint mindig, most is megtámogatta, még akkor is, ha figyelmes volt és Hank Thompson Oklahoma Hills countryjára távozunk a színházból, nehogy már hosszan nyomasszon az este. Nekem ez olyan Zsótér Sándoros színház is volt: „A színház kiszámíthatatlan. Ugyanolyan erővel csinálja az ember azt is, amit a nézők nem szeretnek, és sokszor váratlan, hogy valamit megszeretnek.” Nem tudom pontosan mit, de megszerettem.

(Fotó: Horváth Judit)
 

Megjelent: 723 alkalommal