Iza színházban járt - Feledi Project - Az Idők folyamán (Három Holló Színpad)
szombat, 03 március 2018 12:30

Feledi Project - Az Idők folyamán (Három Holló Színpad)

Értékelés:
(17 szavazat)

Még ha a halál völgyének árnyékában járok is…        

(Három Holló Színpad – Feledi Project: Az idők folyamán - 2018. január 26.-ai előadás)

Sok író vetett önkezével véget életének, de valahogy Virginia Woolf az, akit látunk is, amint kövekkel a zsebében besétál az Ouse folyóba. Az órák című film nyomán a kép bevésődött. A mozi megmozgatta Feledi János koreográfus-rendező fantáziáját, gondolati táncestté formálódtak. Miként a film ugrál három idősík között, úgy kevergek én is a Feledi Project munkái között. Az Idők folyamán első darabjaik egyike, amit évek óta nem játszottak a fővárosban. Másfél éve követve produkcióikat, érdekes tapasztalás „elölről hátra menni”, érzékelni miként változott a koreográfus kifejezőereje az évek alatt. Ez az est klasszikusan szép, lehelet finom és fájón mutatja be az ember beteg lelkének kínjait.

Az est hangulata mégsem Woolfot idézte fel bennem, hanem Márait. Pontosan már nem emlékszem az író szavaira, de valahogy úgy szólnak, hogy van egyfajta szomorúság, amit nem lehet megvigasztalni, mintha lekéstünk volna egy olyan találkozóról, aminek a vesztesége után nem érdekel többé semmi. Ezt sikerült megragadni Feledinek és társainak táncban, hanggal és fénnyel. Bemutatni a lélek vigasztalhatatlanságát, a nem érdekel többé semmi érzését.

Jobban startolt az a néző a „hatás alá kerülés” irányába, aki látta a filmet, mert a táncest követte annak történéseit, hasonlóan pergett a három emberi sors a színpadon. Az írónő összeomlása, egy másik asszony kudarca, aki Woolf regényét olvasva rájön, hogy semmi köze saját életéhez, majd egy harmadik emberi vergődés, egy újabb nő, akinek amúgy sem egyszerű az élete, de erre jön még AIDS-es egykori szeretője haláltusája.

Az előadásban Fehér Laura személyesítette meg az írónőt. A táncosnő márvány keménységű arcvonásai külön megragadtak, ezáltal elevenedett meg teljességében az írónő valóban menthetetlen lelke. Fehér Laura szinte megélte az öngyilkos érzést, láthatóvá tette, hogy van egy pont, ahonnét nincs visszaút. Biztos segítette átlényegülését, hogy az előadás elején Woolf sorait írta körbe-körbe a földre, falakra. Őt követte Tóth Brigitta, mint a Woolf sorain „tudatra ébredt” háziasszony. Sajnos, rossz helyet választottam, az ő produkcióját kitakarta egy oszlop. (Azt meg kell hagyni, hogy a Három Holló színtere hat tartóoszlopával nem igen kedvez a táncprodukcióknak.) Majd színpada lépett Horváth Zita, a harmadik női szereplő, aki enyhet akart adni a testi, lelki kínok között vergődő ex-szerelmének. A férfit azonban már semmi sem érdekeli, különösen az asszony nem. A három táncosnő szólóban és hármas csoportban is megmutatkozott az esten. Letisztult, klasszikus koreográfiával, arisztokratikusan szép előadásmóddal.

Majd belépett Feledi János a haldokló, volt szerelmes képében, s minden megváltozott. Sötét és komor lett az addig csak éppen szomorúan lírai hangulat. Előbb Horváth Zitával, mint a volt kedvessel mutattak be egy erős, impresszív táncot, majd jött egy igazi fordulat. Feledi elhagyva a haldokló szerepét, a Halál képében jelent meg a színpadon, sötét öltönyben, fején – Voldemortot idéző – álarcban, mintha halotti maszkban. Kettősük hatalmas átéléssel tolmácsolta a még pislákoló élet és a kegyetlen elmúlás párharcát, Feledi és Horváth produkciójánál besűrűsödött a levegő, mintha tényleg ott lett volna a halál fuvallata. Az este folyamán a koreográfia itt volt a legerősebb, szemet gyönyörködtető, légies emelésekkel, mintha soha össze nem fonódó, de mindig párhuzamos kar-és lábmozgással. Az estén látott mozgássorok ma már nem jellemzők Feledi koreográfiáira. Sokkal keményebbek, feszesebbek lettek kompozíciói. Hét évvel ezelőtt, a még saját hangját kereső művész jobban engedett a klasszikus balettből ismert forgásoknak, emeléseknek, harmóniára törekvő, egyszerűségében szép mozgássoroknak.  

Ami azonban már erre a korai munkára is jellemző volt, az a mai napig megmaradt, a zenével és a fénnyel való játék. Az érzékszervekre gyakorolt hatás abszolút profi a kezdetek óta. A Három Holló Színpad tánchoz szűkös terében is nagyon igényes volt hang-és fénytechnika, ami döbbenetessé tette, felerősítette a tánc kifejezőerejét. Woolf öngyilkosságát ténylegesen nem láttuk, de ahogy halottuk a kövek zuhanását, a tó vízének csobbanását, mégis átéltük, mintha kozmikus fényben. 

A Idők folyamán-t nézve újraélhettük magunkban veszteségeink, lemondásaink, életünk „minden mindegy már” pillanatait. Még egy nem túl bibliás embernek is eszébe jutott a Zsoltárok Könyve 23. fejezete. Mert minden szépsége ellenére ez egy végtelenül szomorú előadás, az élet saját döntésen való feladásáról, arról az érzésről, amikor felismerjük, hogy ami elmúlt, elmulasztódott többé nem pótolható, s akkor meg mi értelme tovább.

A produkció a kortárstánc egén talán nem a legeredetibb mű, de színvonalas, megrázó előadás, szinte Adys: „Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent,/Ami még nemrég lelkemig hatott;/Mi lett belőlem? Emberek közt járó,/El nem siratott, bús élő halott.” Lélekre ható, katarzist adó. Azt nyújtja, amit egy jó (tánc)színháztól várunk, az érzékeinkre, intellektusunkra való erős hatást. Csak egyet nem ad, s talán ettől különleges. Reményt, hogy valaha is kisüt a nap, végtelen, kozmikus szomorúsággal indulunk hazafelé, ez a búcsú útravaló. 

(Kép: Véner Orsolya)

Megjelent: 1787 alkalommal