Iza színházban járt - Harold Pinter: A gondnok (Radnóti Színház)
szombat, 11 május 2019 01:01

Harold Pinter: A gondnok (Radnóti Színház)

Értékelés:
(35 szavazat)

És a Buddha-szobor összetört

(Radnóti Színház – Harold Pinter: A gondnok – 2019. május 9.-i előadás)
   
Harold Pinter művei valahol Beckett és McDonagh írásai között vannak, félúton. Egyszerre nevetséges és drámai ami a színpadon folyik, de nem tragikomikus, inkább groteszk. E darabjában három „társadalmilag” beteg embert látunk. A látszatra legelesettebb egyszerre csak ördöggé válik. A színpadi démont Schneider Zoltán játssza. Tíz év után újra az ő vállain nyugszik egy produkció, nemcsak az előadás fontos epizodistája. Már ezért érdemes volt Alföldi Róbertnek kézbe venni a szövegkönyvet. 


Kálmán Eszter díszletére ránézünk, és rögtön úgy érezzük ez egy csapda. Nem szembetűnően, de mégis, akár egy kísérleti labor patkányfuttatója. Egy rendetlen, koszos szuterénlakás, ahol egy gyűjtögető él. A csöpögő, vízszintes szennyvízcsövek és függőleges víz-és gázcsövek közé begyömöszöl minden kacatot, amit az utcán összeszed. Ezen a szobán osztozik – inkább bujkál a csövek között - a darab három szereplője: egy bízar testvérpár és egy kocsmából befogadott idegen. A  helyiségben két rozzant ágy, egy működésképtelen gáztűzhely, fridzsider, TV. A polcokon iszonyatos mennyiségű szemét, régi újságkupacok, könyvek és egy hatalmas gipsz Buddha.

A darabbéli karakterek minden utcasarkon szembejöhetnek. Ők a konvencionális emberi kapcsolatokra képtelen, a társadalommal szemben mitha afáziás emberek, saját világukban elmerülve. A XXI. század létanomáliái ők. A szuterénlakás tulajdonosa, Mick látszatra kemény, pörgős fickó, fejében csak az a terv dübörög, hogy felújítsa emeletes házát. Miközben nézzük őt, tudjuk, hogy csak szóban nagy, tervét sohasem fogja megvalósítani. Bátyja, Aston látszatra kedves, mintha a szuterénben pozóló gipsz Buddha megelevenedése lenne. Úgy tűnik lassú gondolkodású, különösen cikázó agyú öccse mellett. Szelíd és  nagyvonalú. Egy nap sajnálatból hazaviszi Daviest, aki látszatra egy kedves maci. De ő egy utcai túlélő, s ehhez kellőképpen önző és gátlástalan. Nem akar az utcára kerülni újra, s elég agyas ahhoz, hogy ráérezzen, ehhez a két testvért kell egymásnak ugrasztania. Mindkettőjüknél felvállalja a házgondnoki állást, domesztikálása jeleként felhúzva a kék munkásköpenyt. Mégsem elég ravasz, nem olvas jól Aston és Mick kártyáiban, a tizenkilencre lapot kér, s nem ő, a fivérek nyernek, a férfi meg húzhat vissza az utcára. Ennyi Pinter darabjának rövid története, amiben látszólag nem történik semmi.
 
Alföldi Róbert – ha ez lehetséges - búcsút intett Alföldi Róbertnek. Keze alatt egy démonian groteszk előadás bontakozott ki a színpadon. Izgalmas, eredeti. Nem engedett a vicces csábításának, azt akarta, hogy a játék megérintse a nézők lelkét is. Jó tempójú, a feszültséget végig megtartó előadást rendezett, amelyben Födő Sándor „zenéje”, a csövekből lehulló vízcseppek hangsorai választják el egymástól a jeleneteket,  jelzik az idő múlását, a napok váltását. Három kiváló képességű, a színpadot önmagában is bármikor betöltő, csapatban is jól muzsikáló színészet választott. Biztos kézzel rakta össze a darabbéli „deviáns trojkát”, lazán fogva a gyeplőt. Mindhárom szereplője húzhatott, csak arra ügyelt, hogy az előadást szolgálva, egyirányba. Ők: László Zsolt, Pál András és Schneider Zoltán.

László Zsolté Aston karaktere. A férfié, aki sohasem emeli fel a hangját, de egytónusú hangszíne  végtelen finomságú, akár a vihar előtti csend. Aston egyszerre kataton és perpetuum mobile. Gyűjt, szerez, pakol, rendez, használt bútorokkal, lomokkal tölti fel a házat. Kényszeres szerelő, olyan szenvedéllyel tanulmányoz egy konnektort, hogy a darab végére szét is tudja már csavarozni. Lexikális tudása némely területen, így a fűrészek világában lenyűgöző.  Nagymonológjából megtudjuk, megjárta  az elmegyógyintézetet, elektrosokk-terápián esett át. Ezt követően  Astont szinte „normális”-nak látjuk, értjük, hogy valóban el kell szakadnia attól a világtól, amely engedte, hogy áramot vezessenek az agyába.

Pál András a vállalkozó öcs, Mick. Szimpatikus, ahogy kiáll Astonért, ijesztő, amikor haragra gerjed, s dühében szétveri Aston Buddha-szobrát. Akár egy áldozatra leső párduc, még akkor is, ha már-már egy meleg sztárlakberendező kifinomultságáról tesz tanúbizonyságot, ahogy leírja elképzelt házfelújítása leendő falborításait, padozatburkolatait, intarziás asztalkáit. (Kálmán Eszter beszédes jelmeze finoman utal a lehetséges homoszexualitásra. A fekete bőrhatású gérokot, a kikandikáló írzöld szegélyű, kapucnis pulcsival Mick elegánsan tudja viselni.) Ahogy a színész pergőnyelvvel sorolja háza felújítandó részeit, az majdnem felér Kazal László Telefonkönyv- polkájával. Érezzük Pál játékból, Mick az igazi pszichopata. Különösen, amikor faarccal kiemel egyet Aston szexlap-gyűjteményéből, s hatéves gyerekként betűzi a képeket illusztráló szöveget, Alex és Kate ágybeszédét. Kiguvadt szemmel, merev arccal, beleizzadva a betűk fűzésébe, mit érdekli őt  a mezítelen nő látványa. 

Az előadásban a tejföl Schneider Zoltáné,  a csavargó, balhés Davies szerepében. A testvérpárral összevetve egy neandervölgyi, aki valóban a túlélésért küzd. Szószátyár, lusta, követelődző, primitív. Úgy köszön meg mindent, hogy azonnal benyújtja újabb kérését, cipőre, ágyra, élettérre, hisz minden percben figyelnie kell az életben maradásra. Egy trampli életművész, aki ha veszélyt érez, azonnal támad, ha előnyt szagol azonnal irányt vált a jobb lehetőség irányába. Schneider Zoltánnak sikerül ezt az idegesítő, pofátlan, mosdatlan karaktert elviselhetővé tenni, ahogy felfedi a férfi utcán berögzült frusztrációit, hogy minden csak azért van, mert végre szeretne tartozni valahová. Mint a kutya  a vackát úgy veszi be a neki nyújtott ágyat, s egy ravasz ószeres tudásával csemegéz egy számára juttatott táska tartalmán, mit lehet vajon hasznosítani. Egyetlen, koszos nadrágját élére hajtva teszi le, akár egy szmokingnadrágot, s beleszédül az örömbe, amikor kap egy bordó, flitteres gallérú, szakadt alkalmi kabátot. Kezében, agyában a polgári rutin, hogyan él az, akinek fedél van a feje felett. Egy pohár kávé az elérhetetlen vágyálom számára, s úgy falja a vajnélküli sajtos zsemlét, mintha libapástétom lenne, a maradékát is azonnal zsebeibe gyűrve, a következő napra. Fél mindentől, s gőggel, undorral rúg szóban a szomszédban lakó fekákba, hisz egyetlen társadalmi vagyona, hogy mégiscsak fehérbőrű Angliában. Amikor rajtaveszít, s mennie kell a szuterénlakból, Schneider eljátssza azt is, hogy Daviesnek nem az fáj, hogy megint az utcára kerül, hanem az, hogy kivert kutyaként megint nem tartozik sehova. A színész játéka minden lehajlásra, leülésre, szuszogásra aprólékosan kidolgozva. Bravúrosan pontos, ahogy többször megmutatja milyen az, amikor a veszélyben élő, de a fáradtságtól, kimerültségtől szabadban elalvó embert hirtelen felriasztják. Érthető, hogy Daviesből a megváltozott helyzet igazi démont kreál, s mindenre, értsd árulásra, sumákolásra, alamusziságra is képes azért, hogy változtasson napjai iszonyatán.   

Szép előadás született,  groteszkségében, abszurditásában is lírai. Még az erőszak pillanatai is csak a világban elveszett, alkalmazkodni képtelen ember kétségbeesését tükrözik. Kár, hogy a mellettem ülő, majd végig a telefonját nyomkodó néző az elől foglalta a helyet, aki elgondolkodott volna a látottakon, s felfogta volna: az élet az alkalmazkodás, amelyben vékony a választóvonal a méltóság és a szánalmasság között.

(A felvétel: Pap Vivi)

Megjelent: 1598 alkalommal