Iza színházban járt - Egy pohár sör – Grabowski 80!
szombat, 21 március 2020 15:30

Egy pohár sör – Grabowski 80!

Értékelés:
(76 szavazat)

Sinkó László az én antipatikus, mégis imádom színészem. Nem emlékszem olyan megszólalására, amiben ne lett volna sértődöttség, düh és csipetnyi gőg. Ezért az antipátia. Nem értettem, miért nem képes letenni a terhet, hogy Sinkovits Imre „kisöccse”, és a főiskola után még húsz évet kellett ülnie takarásban, mielőtt – másokkal együtt - színháztörténetet írt 1982-ben A manóban.

Azt hiszem, 33,333 %-ban az előadás miatt lettem Csehov rajongó, a másik két részen - a csak olvasott - Latinovits-legenda és maga az író osztozik.  

Minden nyilatkozata – nem emberi megnyilatkozása! – tele szakmai bizonytalansággal. Pedig most nézem, már 32 évesen Jászai Mari-díjas, 42 évesen Érdemes Művész, 47 évesen Kiváló Művész, 55 évesen Kossuth-díjas, 73 éves korában a Halhatatlanok sorába lépett. Szakmája - annak véleményét az éppen akkor és ott alakítók – évtizedeken át elismerte tehetségét, tisztelte művészi kézjegyét, lábnyomát. Lehet, nem lesz színészlegenda akár a bátyja, Bessenyei Ferenc vagy Gábor Miklós, de nélküle mégis értelmezhetetlen a magyar színháztörténet XX. századának utolsó két évtizede.     

1985 körül láthattam A manót, az első színházi élmények egyike. Két pillanat maradt meg: Sinkó meleg-barna, fájdalommal teli, cinikus szempárja a hatalmas, mákosan ősz hajkorona alatt, a szintén meleg-barna hanggal, és Vajda László esetlen csetlése-botlása a színpadon. Azóta látogatom a Katona József Színházat, talán örökre. (Bár ez a szó 2020 márciusában elég relatív.) A Katona-pillanatok: az Ahogy tetszik száműzött hercege – mi más? -, Übü király, Versinyin,  A revizor Postamestere és Wedekind Lulujában dr. Schöning. Biztos volt más is, de az már elillant.

Mi nézők – talán - soha nem tudjuk meg a miértjét, de a Hevesi tér-i Nemzeti után szűk lett a Katona is, neki is másnak is. Következő állomása a rövidre szabott Új Színház-beli kitérő Székely Gáborral. Akárhogy is tornáztatom az agyam, csak Moliére Don Juan-jára emlékszem, ahol Cserhalmi furfangos szolgáját, Sganarelle-t játszotta.

Aztán megcsömörlött a színház és pálya körüli cirkuszoktól, s elvonult, évekre szem elől tévesztettem. Már a Soroksári út-i Nemzetiben a 12 dühös emberben láttam újra, vagy 10 év elteltével. Megint „egymásra találtunk”. Jött a számomra ma is értelmezhetetlen Amalfi hercegnő, ahogy Kulkával karöltve Gombár Judit (annyira gáz volt, hogy megjegyeztem!) csúcsos-süveges, mandarin iszonyat-viselet jelmezében szenvedtek. A Fövény Anselme-nek tipegése, miért is nem ő volt Harpagon? A Mein Kampf Herzl-je, aminek minden másodpercét imádtam. Şerban rendezte Három nővér Csebutukinja, és a Náthán gyermekeiben a Hollósi-Kulka-Sinkó trió, mint Püspök-Náthán–Szultán. Az egyik legkedvesebb előadásom az „alföldis” Nemzetiben, ha távolról sem ez volt a legerősebb produkciójuk. Ahogy ők hárman, a katolikus – a zsidó – a muszlim entitás a legnagyobb békében, szarkasztikusan csipkelődve diskuráltak. Az élet és a színház akkor és ott örökre egybeolvadhatott volna.

Az utolsó ”találkozásunk” Speer: Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból polgármester karaktere. A legutolsó előadások egyikét csíptem el. (Hála érte Jándy Éva!) Szilveszter napja, 2012-ben. Aki látta tudja, zsákokon ült a közönség egy ovális körben a földön, a díszletek köröttünk és a falon. A színészek a fali emelvényeken, a kör szélén körbe-körbe közlekedtek. A szélén ülve és érezve, hogy Sinkó nem fér el majd mögöttem, zsákostul beljebb húzódtam. Mentében – önkéntelenül – lenyúlt, egy vállsimogatással megköszönni. A darab végén a színészek fasírtot, kenyeret és sört osztogattak. Sinkó László hozott nekem egy pohár sört. Még a szagát se nagyon bírom, de úgy ittam, mintha Dom Perignon lett volna. Ki hitte, hogy A manó Vojnyickije pikolóként hagyja a legerősebb emléket bennem. Soha többé nem láttam színpadon.

Neki szerencséje volt, pesti színészként olyan korban élt, amikor még gyártottak tv-játékokat, néha el lehet csípni vele A Danaida Simkóját, a Szellemidézés íróját, a Boldogtalanok Huber Vilmosát. Mind-mind remek alakítás. És ott van a Másfélmillió lépés Magyarországon és folytatásai, benne egy boldog, laza, nevetős - őszhajú - fiatalemberrel, a természetjáró Sinkó Lászlóval.

Anthony Hopkins, Jack Nicholson, Leslie Nielsen csak az ő hangján hiteles. De semmi sem olyan együvé tartozó a kivételesen szép orgánumával, mint a Macskafogó Grabowskija. Egy rajzfilm figura, egy hős egér. Azt hiszem, ilyen lehetett ő igazán, egy átlagember, de  formátummal, aki mindig kívül állt, egy rendszernek sem része, és semmiről sem hiszi el, hogy képes megcsinálni, de vészhelyzetben Superman-ként jól dönt, az igaz és morálisan vállalható oldalon állva. Nem brancsban, elkülönülve, egyedül, az erdő szélén.  

Érdekes mód, Grabowski sem szimpatikus figura, sértődékeny, kicsit dühös és gőgös egér, mégis imádjuk.  

(Felvétel: Fortepan)  

Megjelent: 1315 alkalommal