Iza színházban járt - Masteroff-Kander-Ebb: Kabaré (Vígszínház)
péntek, 29 október 2021 17:49

Masteroff-Kander-Ebb: Kabaré (Vígszínház)

Értékelés:
(36 szavazat)

Willkommen! And bienvenue! Welcome! A Vígszínház visszatért!

(Vígszínház – Masteroff-Kander-Ebb: Cabaret - 2021. október 8-i előadás)

Éva: Az ember figyelmesen előredől a második percben és végig úgy marad. A sok Cabaret után végre nem egy elkönnyített előadás, noch dazu élő zenekarral, sok kicsi finom és fájdalmas játékkal, reménytelen történelemmel. Seress Zoltán színpadot uraló cinikus-humanista konferansziéja nagyon jól sikerült, Dobó „jól áll neki a Vígszínház” Enikő meg a csillagos eget leénekli a nézőknek, robbanócukor a talpa alatt a világot jelentő.
Iza: Hittem volna, hogy egy marosvásárhelyi gyökerű rendező, Béres Attila fogja újra felkurblizni a Vígszínház motorját? Nem! De így lett. Vendég rendezőként a múlt hátán belökte a színházat a jelenbe. Visszaadta a „Vígszínházam”, pontosabban a már erősen halványuló bizonyosságot, hogy a Vígszínház fogalom, és nem véletlenül volt és lehet újra bokréta a magyar színjátszás kalapján. Pedig nem láttam hibátlannak a produkciót, de amit mögé láttam, inkább kiéreztem, az valami csodálatos volt.

Iza: Ha van ikonikus és internacionális musical, a Kabaré minden bizonnyal az. A Mein Herr, a Money, a Cabaret, a Tomorrow Belongs to Me minden nyelven, minden hallgatóban ugyanazt a zárat nyitják. Liza Minelli teremtette Sally Bowles örök, maga a tökély. És akkor jön egy ad hoc színházi csapat, és mutat egy kevésbé tökéleteset, ami ennek dacára felkavaró, erős, igazi színház, olyan katarzissal, hogy a nézőtéri bejárati ajtó adja kifelé a másikat.  
Éva: Pont emiatt kell hozzá külcsín-belbecs, nagyvadak, feltörekvők, karakterszínészek, énekkar, zenekar, tánckar, meg rendező. Itt most minden összejött. Jó azt érezni, hogy bőségesen van mindenből, nincs szereposztásbeli kompromisszum, sőt annyi tartalék van a társulatban, hogy ki lehet(ne) osztani még egy konferansziét is. (Tippek jöhetnek.)

Iza: Béres Attila nem először vitte színpadra a musicalt, úgy sejtem, van ebben némi biztonsági játék a részéről, de nem számít, ütött. Mert a történet egy felnőtt mese, amit meg kell tölteni élettel, érzelmekkel, hitelességgel, hihető és szerethető emberi sorsokkal. Akár az operett, kutya nehéz műfaj ez. Ha komolyan veszi a rendező (és persze a színészei is) csak akkor jön össze a nagybetűs színház, ahogy most is. Az, hogy perfekt mód elénekelik és eltáncolják: alap. Béres pontos karmester volt, happy end nélküli drámát mutatott lufi és konfetti eső között, színészei pedig adták a legjobbat, amit csak tudnak.  
Cziegler Balázs színpadképe monumentális, többszintes viadukt-féle, ami pillanatok alatt vált pályaudvarból berlini utcasarokká, Kék Angyal bárból panzióvá. Mindeközben egy kivilágított vonatszerelvény futkos a tetején, ami előbb Berlinbe hozza a csodára váró embereket, majd viszi a városból már csalódott menekülőket. A színpadkép itt-ott erősen emlékeztetett egy-egy filmélmény képi világára, de ez is hozzáadott az élményhez, felszínre hozott mögöttes értelmeket, érzelmeket. Csontos Balázs világítástervező a lámpáival, változó fényeivel szinte maga is elmesélte a történetet.
Éva: Tihanyi Ildi jelmezei egyszerre tudják a talmi csillogást, a féktelenséget, a lepukkantságot és sikeréhséget kifejezni: ott a fekete, az arany, az ezüst, de a túlrajzolt dirndli, meg a szerecsétlenke zakó is, a berlinalsói flanellpongyola, a kiskokotti szánalmas fehérnemű, sőt még az emblematikus férfizoknitartó is. A Berlin felett az ég-idézet több mint szép, el voltam bűvölve.

Iza: A Kabaré sikere alapvetően Sally és a Konferanszié erején múlik. Reméltem, Dobó Enikőt látom Sally Bowlesként. A POSZT-on a Mágnás Miska primadonnájaként ismertem meg négy éve az akkor még kecskeméti színésznőt, majd egy évre rá a Csárdáskirálynő Szilviájaként ugyanott. Imponáló volt mennyi magabiztosságot, rutint gyűjtött egy év alatt is iskolázott énekhangjához. Azok az idők elmúltak, amikor pezsgőt ittak a primadonna cipőjéből, és kifogták a lovakat hintója elől, hogy azt az urak maguk húzzák. Nemigen van olyan színész, színésznő, aki a hétköznapokban is megfelel a színházi szerepköre, státusza elvárásainak. Dobó Enikőben azonban látom a régi idők primadonnáit. Ahogy a Vígben való igazi debütálásán át, milyen lehetett ezen a színpadon a fiatal Tolnay vagy Ruttkai az ő korában, tele vágyakkal, félelmekkel, némi szeppentséggel, sikerre éhesen. Megejtő és meggyőző az alakítása: Sally a lökött/furcsa lány, aki maga is pontosan érzi, soha nem fut be karriert akármit is tesz ezért, maximum egy lepukkant hely elsőszámú dívája lehet. Egy fel nem nőtt, (talán) számító rossz kislány, aki pimaszsága és lazasága ellenére is állandóan a simogatásra áhítozik. A Maybe This Time és a Cabaret úgy szól az előadásában, hogy az bármely színpadon megállná a helyét. Erős, dinamikus, érzelemdús, őszinte, és penge a váltása nevetésből sírásba Elsie történetének dalban mesélése közben. Hozzanak egymásnak szerencsét a Vígszínházzal.  
Éva: Seresst kiváló színészi kondícióban érte a Konferanszié - itt és most elég összetett - szerepe. Seress széles fesztávú drámai színész, egész estés művész, megbízható fizikum és hang. Ez most nagyon összejött neki. Béres gravitációt teremtő figuraként rendezi sokszor középre, spiritus rector, lelki támasz, örök fregoli, védőatyja a ledér erkölcsű hölgyeknek, emberismerettel, suhanásnyi szomorkás transzcendenciával bíró láthatatlan vezető. Seress Zoltán Konferansziéja valahol a titkos jó ember. Filmszerűen erős kép, mikor vásznától fosztott esernyővázat ujjai közt lassan pörgetve áll a színpadon és nézi a mulatóbeli könyvégetést. A kép párja, mikor – darabvégnél - a pályaudvaron spárgával összekötött könyvcsomót himbál. A két lassú mozgás egymás párja, ez szép, a könyvek megmentett könyvek, ez még szebb. Nagyon kíváncsi lettem, mi van a pakkban.

Iza: Igó Éva és Kern András kettőse, a Vígszínház elmúlt ötven éve, Fraulein Schneider és Herr Schultz körül ott voltak láthatatlanul a már örökké szépek. Igó Éva Schneider kisasszonyában ott bujkált a hajdani Polly és Rica Maca. Körötte Kaszás Attila körvonala Bicska Maxiként és Dorozsmai Pistaként, hogy „rajta enyvezze a vonót”, és Tábori Nóra, mint sok szerepében az előd. Kern körül Darvas Iván, Földi Teri és az egész Josefstadt, Bujtor István, Szakácsi Sándor, Tahi Tóth László, Latinovits Zoltán. Ma már ők a nagy öregek, azok a személyiségek, akiktől a Víg a Víg. Gesztusrendszerük, gondolkodásuk, szerepformálásuk, még manírjaik is a Vígszínház terméke. Méltóságuk van, akár a régi bútoroknak, bennük él a Víg történelme, mert miden színháznak van történelme. Csak azzal, hogy színpadon vannak, méltó, és rájuk gondolt, szabott szerepben. Nem pukkasztaniuk kell, hanem létezni a színpadon. Mindketten azt hozták, amit már régen, a saját értelmezésű mondanivalójukat, színészemberi méltóságukat. Ez évtizedek (!) óta hiányzott. Két tökéletes alakítás. Megkockáztatom, Kern Andrást a Játszd újra, Sam! óta nem láttam ilyen hitelesnek, nem Kern András, hanem Herr Schultz, Kern András szemén át. Ahogy a színpad elején a nézőtérnek szavak nélkül megélte, lereagálta amint a háta mögött a  nácik éppen átveszik a hatalmat, az nagybetűs színjátszás. Nem egy gondolkodó és/vagy mulatságos színész állt a színpadon, hanem valóban egy jelentős színész.
Éva: Brasch Bence játssza Cliffet, kezdetben csetlő-botlóbbra egy fokkal a vártnál, szép énekesi, meggyőző prózista teljesítménnyel. Lassú felfutás után – van idő – örvendetesen erősödnek a Sallyvel való jelenetei, különösen az előadás műfaj adta felívelő végére. Megtelik az alakítása sok szimultán futó, e műfajban nehezen mutatható, csak jelezhető érzelemmel, veszteségmenedzsment el is játszott különbözőségével, kötődése mélysége megmutatásával, a jövő parányi jelzésével. Olyan jók a búcsújelenetben Dobó Enikővel, hogy odakívántam egy Cliff és Sally harminc év múlva típusú lélektani beszélgetős kisdarabot a háziszínpadra.
Horváth Szabolcs játssza Ernst Ludwigot, aki kezdeti szimpátiát csihol ki belőlünk, aztán mintanáci lesz. Gúnnyal, érzelmekkel, ívvel, folyamatos jelenléttel megtöltött erős alakítás. (Na jó, elárulom, hogy ő is lehetne szerintem Konferanszié.)
Csapó Attila Bobby, a mulató pincére, akinek jelleme, múltja, sivár jövője van, és mindezt Csapó meg is tudja mutatni. A színész nem epizodista, de így foglalkoztatják, melyet egyre erősebb kabinetalakításokkal honorál. Kevés ez neki, kérem Igazgató úr, tessen már odafigyelni, köszönöm.
Rudolf Szonja játssza Frauelin Kostot, a bárkivel ésszerű áron lefekvő B-kategóriás lotyót, akiből perfekt náci menyasszony válik. Sok kis komikus belépek-kilépek után kapott egy szép kiragyogási lehetőséget a rendezőtől, ki is használta.

Iza: Az előadásnak van egy borzongató jelenete, a nézőtéri bejáraton át, a nézők háta mögött felcsendül egy gyerekhang, egyre erősödik, jön előre, beburkol mindent, sorról sorra látják meg a nézők a bájos, katonaruhás náci fiúcskát. Ő pedig meggyőz 1200 embert, hogy övé és társaié a jövő, a színpadról pedig - azzal a híres mozdulattal - kezek lendülnek előtte a magasba, és valóban győz. Még egyszer elhangzik a Tomorrow Belongs to Me című szám, Kost kisasszony előadásában. És ez a vígszínházi közönség, egyetlen tenyér sem csattan a dal után, holott sok – a megérdemelt – nyíltszíni taps, tudják, mikor kell, és mikor nem. A legtöbb néző évtizedek óta jár ide, itt szocializálódott a színház világában, és most végre hazatérhetett, olyan minden, mint régen, a békeidőkben. Még ismeretlenül is ismerős, méltósággal bíró, tehetséges emberek a rivaldafényben, és az ősök a lámpák derengő fényében. És bocs, de ehhez azért Rudolf Péternek egyelőre marginális köze van. 
Éva: Ez az a film, amit mindenki látott, az a darab, amit mindenki ismer, és az az előadás, amire mindenki menjen el.

(Fotó: Béres Márton)


Megjelent: 1617 alkalommal