Iza színházban járt - Carlo Goldoni: A hazug (Pesti Színház)
szerda, 28 február 2024 18:21

Carlo Goldoni: A hazug (Pesti Színház)

Értékelés:
(71 szavazat)

Goldoni nem elég 

(Pesti Színház – Carlo Goldoni: A hazug - 2024. február 27.)

Goldoni darabja Velencében játszódik, van benne félreértés, humor, bumfordi báj, helyzetkomikum. A szereplők között akad kalandor, sok-sok epekedő szerelmes, köztük tavasz-és hormonvezérelt lányok és fiúk, okos vagy idétlen szolgák, bölcsnek tűnő öregek. Kell némi korabeliséget árasztó díszlet, hozzá mai viseletet stilizáló jelmezek, és indulhat a Goldoni-szerű. Jogos félelem, hogy XVIII. századi darabot eredetiben már ember nem nézné végig. Bármennyire is koncentrálnak, próbálnak könnyednek látszani a színészek, kissé ijesztő este ez, ahogy nylonharisnyában és tűsarkúban mászkálnak a színésznők a magas lakklépcsőkön, a színészek meg féltéglaként repülnek-vágódnak földre, falra, emelgetik a súlyosnak látszó díszletelemeket. Alkalmanként erősebb a bútoros segédmunka a színjátéknál. Ami pozitív, hogy a színészeknek láthatón fekszik Horváth Csaba rendező Goldoni-koreográfiája.  

Az író 1707-ben Modenában látta meg a napvilágot, működésének virágkorában a commedia del arte uralta a színpadot: Arlecchino, Colombina, Pantalone, és a színészek főleg rögtönöztek. Ifjú íróként megalkotta a jellemvígjátékot, és száznyolcvannál is több drámája között A hazug az egyik legismertebb. Főszereplője gyűlöli az igazmondást, ösztönei késztetik Lelio Pantalonet, hogy mindenütt és mindenkor hazugsággal érje el célját, olyan bonyodalmakba keverve magát, amelyekből kínlódva tud kimászni. Okkal, de ok nélkül is hazudik, a múltja is hazugság. Hazudik apjának, annak barátjának, és összekuszálja két szerelmespár, Rosaura - Florindo és Beatrice - Ottavio egymásra találását, és minél jobban vergődik, annál jobban merül el a hazugságörvénybe. A darabból készült előadás lényege, hogy a furcsa helyzetek nevetésre ingereljék a nézőket.

Tóth Réka Ágnes Szabó Lőrinc fordítása alapján pergő nyelvekre írt szövegkönyvet. Kalászi Zoltán és Kiss Benedek Kristóf díszlete pasztellszínekből felépített rózsaszín-kék-zöld velencei erkély, a kanálisból odavezető lépcsősorral, és hullámokat imitáló kék billegők. A kivitelezés praktikus, de nem szép, a nehéz, függőlegesen mágnessel rögzíthető nagy elemeket több tucatszor megmozgatják a színészek, láthatóan ketten is nehezen tartanak egy-egy elemet. A rendező így a könnyebben mozgatható díszletelemet, a színészt használta jobban, ők pedig bátrak, hajlékonyak, készségesen fekszenek, másznak, esnek. Mindezt Benedek Mari díszletre rímelő jelmezeiben. Ki több rétegben, nagykabátban, ki falatnyi sortban, szoknyában. 

A fizikailag mozgalmas színpadi jelenlét mellett a színészek határozott karaktereket adnak figuráiknak, ám a túlzott karakterizálás kissé ellentmond a történetnek, és a végkifejlet eléggé hitelét vesztett. A címszereplőnek, hogy megbűnhődjék, igazi szerelembe kéne esnie, de erről a Lelioról ez elképzelhetetlen, mert csakis a szélhámosságba szerelmes. Ráadásul Rosaurának bele kell szeretnie, ami a Florindoért való szerelmét gallyra vágja. Húgának, Beatricének Ottavio iránt kéne halálos szerelmet éreznie, de az akkora gigerli, hogy ez is elképzelhetetlen. 

A gátlásos Florindo nem meri megvallani szerelmét, így a Brasch Bence teremtette figura ábrándos, rejtőzködően szemérmes, atletikusan laza mozgású, intellektuális. A legjobb alakításai egyike a Vígben. Szolgáját, Brighellat Telekes Péter játssza. Fenntartásokkal, de maradéktalanul végrehajtja gazdája utasításait, és soha véka alá nem rejti egyet nem értését. Ha kell, énekel is ura helyett, és remek hangja van Telekesnek. Hosszú évekkel ezelőtt, a Négy lába van a lónak mégis megbotlik című Osztrovszkij darabban éreztem utoljára ezt a színpadi erőt és hitet a színészben. Színfoltja az előadásnak. A másik szerelmes, Ottavio szerepében Orosz Ákos nehezített pályán mozog, mellényes öltönyben, nyakkendőben, hatalmas mustársárga nagykabátban. Küzd az elemekkel, de a rászabott sok-sok fizikai színpadi kunszt, a nehéz jelmez egysíkú, túlmozgásos karakterizálást ad figurájának.   

Szerelmeik, Pantalone úr lányai Rosaura (Radnay Csilla) és Beatrice (Petrik Andrea) szinte geometrikus párost alkotnak, egyforma külső, platform, ujj-és vállnélküli mini, kibontott haj, nyafka hang. Mozgásuk azonosmód kiszámított, ugyanúgy durcásak, kacérak, harsányak vagy szemérmesek, és hit nélkül engedelmesek apjuk szavának. Radnay Csilla kapott egy szép énekszólót, ennyivel más az alakítása. Szobalányuk, Colombina szerepében Bach Kata a női szereplők közül kimagaslik csendes egyszerűségével, finom érzékiségével, és igen mulatságosan érzékelteti a lány haszonlesését, primitívségét.

Ertl Zsombor a címszerepen élni tudott a szerepadta mulattatási lehetőségekkel, talán túlontúl is, kétségkívül éli a szerepét. Ugyan Lelioja nem szimpatikus hazudozó, de nem is megvetendő. Nehéz Ifj. Vidnyánszky Attila ostoba, mégis talpraesett Arlecchinojával felvennie a versenyt, miután a hazugság ragadós játék jegyében a szolga olykor nagyobb súllyal van jelen a színpadon. Neki fekszik legjobban a fizikai színház, hiszen az ő legfontosabb színpadi eszköze az egész testét uraló mozgás, és most sem fogja vissza magát, ráadásul talán  több a jelmezváltása mint a színésznőknek.  

A legjobban a két apát alakító Lukács Sándor és Kőszegi Ákos járt, „konzervatív öregek”, kívül kerülnek a túlmozgásos színpadi jelenléten, klasszikus mód játszhatják huszadik századi öltönyökben a kissé maradi, de tisztességes - a maguk korlátain belül okos - öntudatos velencei polgárokat. Két tehetős városi ember, akiknek legfontosabb tőkéje a makulátlan jellem és hírnév. Ha van üzenete ennek az előadásnak, az Lukács Sándor játékán át jön le, ahogy a fiának szóló levelek hangos felolvasása és egyben fia számonkérése közben összezúzza a hazugságok hálóját, majd a morál nevében megbünteti fiát, kitagadja.   

A Víg évadját kiadó bemutatók sorában jó ez az előadás, színvonalat képvisel, dacára, hogy művészi hitvallás azért nem igen olvasható ki belőle. Horváth Csaba a színészek tornáztatásával és mutatványoztatásával korrekt módon elmeséli a történetet, de van az egésznek némi blőd máza. Kétségkívül tud hangulatot teremteni, jó tempót diktál, és az előadás fenntartja a nézők figyelmét. A színészek pedig – többek kimozdulva komfortzónájukból – élvezik, s ez nem kevés. 

Fotó: a Vígszínház próbaképe

Megjelent: 996 alkalommal