Iza színházban járt - Éva és Iza

   

„Valami baj van Kazincbarcikán…”

(Örkény Színház - William Shakespeare Szentivánéji álom című drámájának Závada Péter féle átirata: LIDÉRCEK, SHAXPEARE, DELÍRIUM – 2024. április 2-i előadás)

Éva: Bodó Viktornak Budapesten rég színházat kéne vezetnie, itt azonban nyilván nem fog. Nagy kár, mert ha ő rendez, ott mindig a szabadságról van szó. Csak már - 2024 Magyarországához illően - nagyon keserűen. Ennek ellenére én szeretem Bodó univerzumát az egymásba érő-forduló életekkel, a dimenziólépésekkel, a műfajszörffel, az infantilis mágia keveredését a kisrealista jellemábrázolással, és az abba virtuózan átcsapó szürreállal.

Iza: Vigyáznék a gyors ítéletekkel, de ez a produkció először, másodszor, meg harmadszor is „retró diszkószínház”. Nem áhítozom - általam sosem látott - iskolateremtő színházi nagyok után, megértettem, hogy színházi korosztályom jelene ez. De a csillogó lufikból kiértenék némi mondanivalót, hogy ne csak keressem a kincset, ami nincs. A színház arra hivatott, hogy adott kor emberi, társadalmi viszonyait elém tárja, és lehetőleg lenyomatot is hagyjon a korról. Azonban az előadás tömör víziója, amit Bob Dylan énekel-szaval már ötven éve: I would not feel so all alone/Everybody must get stoned. Hát, NEM. 

   

Ördögük van

„Bölcsészdoktor vagyok, a fölösleges tudományok tudora, 

és mindennel foglalkozom, 

ami rendes embernek nem jut az eszébe.”

Szerb Antal: A Pendragon-legenda

(Stúdió K Színház - David Greig: Prudencia Hart különös kivetkezése (fordította Závada Péter) – 2024. március 1-i előadás) 

Éva: Az évad legjobban várt színházi eseménye, a hely, amelyért legjobban izgulunk, a társulat, amelyet legjobban szeretünk. Az ilyen előadásokért járunk színházba, benne van minden, amiért érdemes: tehetségért, szabadságért, észért-szívért, kiszámíthatatlanságért. Recenzens felvételizett anno zsenge ifjúkorában a nagybölcsészre, azóta tudja, hogy a bölcsészek a „narratíva” szóról ismerik meg egymást. Néha azt is mondják, hogy Derrida, dekonstrukció, intertextualitás.  Igen nagyon örültem tehát a bölcsész(et)paródiának is. 

Iza: A színházcsinálás hőskölteménye, hogyan lehet azt szerelemből, szívből, akaratból, és főleg dacból. Eredmény: kivételes produkció, amely magával ragad, megnevettet és még el is gondolkodtat. Meg persze keservesen elszomorít. Látni, ahogy a színészek a kimerítő, több órás előadás után még díszletet bontanak. A mai, erős kézzel irányított színházi világában valamiért ez a műhely nem kedves, nem kap a közösből. A pénzosztó kultúrpolitikus(ok) cinikus csendben várja(ák), hogy a cudar körülmények között a tehetség erodáljon. Úgy tűnik, egyelőre juszt sem fog.  

Don’t Rain On My Parade  

(Budaörsi Latinovits Színház – Tennessee Williams: A vágy villamosa - 2024. február 23.) 

Iza: A Budaörsi Latinovits Színház nagy maflást adott az ageing szégyenben élő 21. századnak, mert ritka, akár a fehér holló, hogy ma egy 70-es hölgyet nőnek, mitöbb vonzó, vágyakkal teli nőnek mutassanak. Ezzel párhuzamban Takács Katival szembejött a nagy kihívás. És nem a fantáziátlan színidirektorok fejéből kipattanó Csiky Gergely teremtette Szerémi grófnő karaktere, hanem az ellentmondások kincsestára, Blanche DuBois. A színésznő megragadta a lehetőséget, és vállat rándítva maga is nyelvet öltött az ageingre, miközben „eldalolta” a színpadon Streisand Don’t Rain On My Parade című klasszikusát.    

Éva: Egy nagy színésznő méltó szerepben, csodálatosan játszott egy olyan rendezésben, amely előadáshosszan kizárólag őt szolgálta. Azt éreztem, „igen, ezt így kell, végre látható, hogy Takács Kati korszakos színésznő”. Színházi életünk szégyendíjas sajátossága, hogy ez nem a Nemzeti Színházban történt meg, ott – ugye - honnan is sejthetnék, kicsoda Takács Kati. Ezért is járunk többet Budaörsre, mint a Bajor Gizi park 1-be.

vasárnap, 08 október 2023 21:55

Molnár Ferenc: Az üvegcipő (Vígszínház)

A cseléd, a boszorkány, az asztalos, meg a ficsúr


 (Vígszínház – Molnár Ferenc: Az üvegcipő - 2023. szeptember 21-i előadás)

Iza: Az üvegcipőt csak akkor érdemes elővenni, ha éppen van a színháznál olyan színész, aki képes költőien életre kelteni a darab valamely főszereplője édes-bús életét - a miszticizmussal bíró pesti városrész mindennapi keservével együtt - úgy, ahogy Molnár megálmodta ezt a kisrealista mesét. A Vígszínház kegyelmi állapotában van, nemhogy a főszerepekre, de a kéttucatnyi (!) szerepre is van tökéletes aktora, akik gyönyörrel játszanak Molnárt a színpadon. Nincs túlzó gesztus, minden színpadon kiejtett mondat, sóhaj molnárul szól. Még az is magától értetődik, hogy ebben - a felszínén játékos, mélyén katartikus - produkcióban piros hó esik, így a szociológiai kórkép tündérmesére lesz hitelesítve.
Éva: Olyan jó volt a Vígben lenni, mint az Alföldis Nemzetiben anno, dixi. Stohl szintet lép, végre nagy és korszakváltó szerep, nem lektűr és kommersöl. Kovács Patrícia a mandula test és attraktív melír mögött egy agyongyötört, de erős nőt játszhat, aki kénytelen állni, és állja is az ütéseket. Waskovics Andrea Irmája nem folyékony méz, de tényleg száz százalék végletes életre-halálra szerelem, ezért győz. (Recenzens meglehetősen elégedett, amikor egy Molnár-darab rendezésében egy nő győz.) Császár Paliként Medveczky Balázs egy józsefvárosi fiók-Sinatra, kis idő múlva nem lesz vele tanácsos kezet fogni. A Mohácsi testvérek megélezték Molnárt: halott zabigyerek, kirúgott Császár Pali, zéró emberi jog, vastörvények, nulla társadalmi mobilitás, már egyetlen kérdésre is cserdülő rendőrpofon. A mesés Horthy-korszak, tudják, névadója a tetkós, cigányzenekedvelő ellentengernagy, aki inkluzíve kivételes államfő, igaz magyar hazafi és hős katona. Pár év és a Don-kanyar is méltatható lesz.

Férfiszenvedély

(Orlai Produkciós Iroda – Thomas Vinterberg és Tobias Lindholm: Még egy kört mindenkinek– 2023. szeptember 21-i előadás)

Éva: Elveszettség ellen, fásultság ellen, cifraélet ellen egy feles? Igen. Modus vivendiként azonban veszélyes. Tudják, Mister Alkohol karjaiban tart és mégsem szeret. 

Iza: Billy Wilder filmje jutott eszembe, a Férfiszenvedély, az alkoholfüggőség durván plasztikus feldolgozása. De amire kijöttem, mégis úgy gondoltam az új OPI produkció inkább az életközepi válságról szól. Amire megérjük a negyvenet világossá válik, valahogy fenn kell tartanunk a mindennapi kegyelmi állapotunk azért, hogy társadalmilag működhessünk. Van, aki iszik, van, aki balagyféltekés rajzórára megy, és van, aki színházi blogírásba kezd. A színészi jelenlét miatt magam biztos többet láttam az előadásba annál, amennyit Paczolay Béla rendező színpadra vitt. 

 

A 2022-2023-as színházi évadról

Az évad két legnagyobb eseménye – egy levegővel való huszáros pénzosztással – egyrészt 6,8 Mrd eltapsolása a 10. Színházi Olimpiára, Vidnyánszky Attilát így kilőve a nemzetközi színházi porondra, másrészt a független, alternatív színházak teljes és végleges ellehetetlenítése, azaz a kulturális tao eltörlésével indult színházi finanszírozási szomorújáték - vélhetően - utolsó képének lejátszása, amelyben „a nem NER-es nem keres” kategória versenyzői elvéreztek vagy az utolsókat rúgják.   

Mit szépítsük, ambivalens évadot zártunk, a színházak és mi, a közönség is. Még mindig Budapest tőkesúlyosak vagyunk, ugyan igyekszünk eljutni vidéki előadásokra is. Nehezen is vettük számba az igazán jó előadásokat, kevés volt belőlük. (Tudják, az az igazán jó, ahol utána kedve van az embernek a Belvárosból akár Kispestre is gyalog hazamenni.) Számolgattuk, ám alaposan lelohadt színházjáró kedvünk, közel sem láttunk 100 előadást, ahogy a pandémia előtt. Figyelünk a kis műhelyekre, figyelünk a függetlenekre, figyelünk a szokatlanra. Igaz, kinyílt újra a világ, inkább nézünk havonta egyet-kettőt Európában, mintsem itthon nyolc közepes, pénzhiányosan kétségbeesett produkciót. Már az is erősen szubjektív döntés volt, hogy mit nézünk, mit nem. Már rég nem a színházak csábítanak, nem mehetünk sehol tutira, hanem egy-egy rendező, és az egyre fogyatkozó számú igazán kedves színész, akik valóban érdekelnek. (Persze 10-15 ezer forintos jegyárak mellett ki kísérletezgetne, hogy szünetben lelépjen.)  

Vesztesekként nézzük, hogy veszélybe került minden, amit mi színházi értéknek tartottunk az elmúlt két és fél évtizedben, amióta lelkes színházjárók vagyunk. Ennek egyik oka biztos a hatalom vezérelt színházpolitikai környezet, a másik, hogy ebben a mélyrepülésben rég megszűnt az erőteljes szakmai érdekképviselet, a színházak a politika prédáivá lettek. Egyszerűen kifáradt már mindenki, és már nincs olyan a szinházszakmában, hogy szolidaritás a szó igazi értelmében, az nem az, hogy befogadok egy felszámolt játszóhelyről pár előadást a végső agóniára. Mókuskerékben készülnek azok a produkciók is, amelyek képesek lennének értékteremtésre. Az, hogy mégis van egy-két kivétel, akik még mindig és rendületlenül küzdenek, csak erősíti a főszabályt. Tisztelet nekik és nézői hűség.

vasárnap, 23 július 2023 11:23

A 2022-2023 színházi évadunkról Pécsett

A 2022-2023-as színházi évadunkról a Pécsett 

Ha valakik, mi az elmúlt két évadban derekas nézők voltunk a városban, és komoly reményeket fűztünk a pécsi Nemzetihez. Az első évad billegett a pandémia árnyékában, de a második sem győzött meg, hogy a színház visszakapaszkodna Sík Ferenc vagy Szegvári Menyhért rendezői keze nyomát viselő fénykorához, a ’70-es és ’80-as évekhez. Pedig a színház Vidnyánszky Attila familiárisa, értsd szemmel látható méretű állami pénzügyi támogatásban részesül, vannak erős színészei, művészi színvonalában nem rossz a pécsi társulat. Ami nincs: biztos kezű és ízlésű állandó rendező, valós művészi innováció. A megújulás megmaradt a felszínen, szép web-lap, még szebb sajtó megjelenés, ügyes pr-ötletek: erkélykoncertek, saját címkéjű bor, színházi bicikli, napelemek a tetőre a zöldebb jövőért. Azonban fajsúlyos tartalom egyelőre nem jelenik meg a forma mögött. Ellenpontnak ott van Pécsett a Vincze János vezette Pécsi Harmadik Színház-i csapat, akik a tönk szélén is tudtak tavaly művészileg és emberileg is látszódni, országos visszhangot kiváltani.   

  

A 2022-2023-as színházi évadunk – Katona József Színház  

Nem hisszük, hogy a Katona igazán jó évadot zárt volna idén nyáron, különösen a korábbi évad – még az önmagával szemben támasztotta magas követelmények – túlteljesítése után. Mégis, a színházi outputja azt nyújtotta, amit várunk ettől az abszolút művészszínháztól: maximalizmust, hosszan tovább fűzhető gondolatokat, meghitten ismerős színészarcokat, az otthonosság érzetét, hogy még mindig idetartozunk. Nagyon nem akartuk, de csonka évadunk volt. Színházi betegség miatt mindig a mi előadásaink maradtak el, amit nem tudtunk az évadban pótolni. A tavalyi évadunk legintenzívebb előadásának tekintjük a Hedda Gablert. Jordán Adél Hedda-ját ott helyben móresre tanítottuk volna. A zseni alapos töprengésre késztetett. A Magányos emberek izgalmas előadástérrel lepett meg, amelyben Pelsőczy Réka zsörtölődése és Mentes Júlia színpadi sugárzása megragadott. Pálos Hanna Médeia-jától meg egyenesen elaléltunk, ahogy attól is, hogy a még egyetemista Bagossy Júliának mégis honnan van már ez a tengernyi élettapasztalata? 

   

A 2022-2023-as színházi évadunkról a Radnóti Színházban

Ha lenne éves tusa a művészszínházak között, idén a dobogó legfelső fokán kétségkívül a Radnóti állna. Egy abszolút művészszínház ízléses és igényes évadát láttuk. Ez a színház egy igazi úrihölgy, aki a hajtincsétől a cipője sarkáig odafigyel az „öltözetére.” Megvolt a kortárs dráma többszörösen, a klasszikus darab, és irigylésre méltóan magas szinten, mívesen muzsikált a társulat, kiegyensúlyozott teljesítmény jellemezte a színház munkáját. Érkeztek az évadban fiatal színpadi reménységek a teátrumba, de lehetőséget kapott a törzsgárda is. Hab a tortán, hogy az évad egyik legjobb, ha nem a legjobb előadása A vége volt (szerintünk). Jó tett a Radnóti-csapatnak, hogy színházépületük szétdúlása után visszakapták az otthonukat. 

A 2022-2023-as színházi évadunkról az Örkény Színházban


Az Örkény évek óta éket ver soraink közé, nincs konszenzus........
Éva: Nekem az Örkény mindig várakozás, hol beteljesül, hol nem, de megyek. Örkényből több van, kezdeti, békeidős, Bagossy-s, posztBagossy-s, GáspárIldikós, Bodós, PolgárCsabás. Nem mellesleg folyamatosan és egészet átható módon Mácsais. Ez a színház mindig is olyan lesz, amilyennek Mácsai akarja.  Folyamatos bennem a „De miért nem?”-kérdés. Például miért nem játszik Kerekes Éva pályakoronázót, miért nem játszik Zsigmond Emőke színházi emlékezetbe örökre beírót, miért nem kap a Ficza hozzá méltó pld. Shakespeare-t, miért nem kap a TND Dajka Margitos nagyot, miért nem ad Gálffi tündöklésére módot úgy az Örkénym ahogy a Víg Dégézának. De megnézek bármit és mindent, amire telik. (Ez is szempont lesz.) Karalábést, Szaturnuszost (gyönyörű nemzedéksirató!), érthetőt és érthetetlent. Mert szeretem őket. Ja, és a színházi évadot MINDIG Csuja Jónás könyve-szavalatával nyitom. Dixi.
Iza: Nem szerettem ezt az évadot, ahogy Bagossy László 2019-es távozása óta igazából egyetlen évadot sem, valamiképp csalódást éreztem mind fölött, és azóta nem láttam kivételesen jó előadást. Nyilván, hogy nekem mi a „jó” az szubjektív, de számomra a korábban egységes színházi arculat halványodott, a darabválasztási, társulatfejlesztési szisztémájukat meg nem értem. Lehet, nézőként nekem nem is kéne ezzel foglalkoznom. Azért piszkál évek óta, mert magasan volt eddig a léc, elszánt és minőségi művészszínháznak tartottam az Örkényt. Úgy tűnik, a pandémia alatt cseppet elfáradt.

2. oldal / 15