Elemek megjelenítése címkék szerint: Radnóti Színház

Még van angyal 

(Radnóti Színház – Tony Kushner: Angyalok Amerikában - 2025. március 7-i előadás)

Az Istentelen ifjúság című előadás utolsó perceiben Dylan ’65-ös klasszikusa, az It’s all over now, Baby Blue szólt 2023 decemberében. Nem tudjuk, mi körül forogtak Nagy Péter István rendező és színháza gondolatai, amikor 2024 tavaszán, az új évad összeállításakor arra gondoltak, hogy az Angyalok Amerikában új értelmet nyerhet. Ekkor kevesen tettek még arra, hogy a többszörösen vád alá helyezett Donald Trump újra az USA elnökévé válhat. Tizenkilencre húztak lapot, és ha nem is lett huszonegy, a kockázatvállalás bejött, Dylan sorai még aktuálisabbak: „Most mindennek vége….”. Az elődás egy újabb évados remeklés, és nem mellesleg Major Erik nagypályára lépése. 

Ildikó & Erik 

(Radnóti Színház - August Strindberg: A pelikán – 2024. május 9-i előadás)

A Radnóti színházi csemegét tartogatott az évad végére, Strindberg egy kevésbé ismert darabját, A pelikánt. Már a Julie kisasszony és a Haláltánc is sejteti, hogy írójuk nem lehetett egy könnyű személyiség, de azt nem, hogy ennyire utálta az (erős) nőket. A darab főhősnője egy energia-lélek-test vámpír anya, az emberi gonoszság testet öltött démona. Tóth Ildikó a szerepben nemcsak a karaktert, de a színházat, és a pesti Broadwayt is betölti. Az érzékeny idegrendszerű, manipulatív, nárcisztikus nőtípus olyan széles spektrumát mutatja meg a szerepben, amellyel nagy elődei - Tolnay Klári, Ruttkai Éva, Vass Éva – asztalához ült. A színpadi „surranópályán” pedig a fiatal Major Erik - az évadban már másodjára – jóleső meglepetést okoz.

A nem helyrehozható hibák 

(Radnóti Színház – Robert Icke: Oidipusz – 2024. március 18-i előadás)

A színházcsináláshoz kell kis szerencse. A Radnótinak most kijutott. A történet önmagában is nagyot szól, de Magyar Péter NER-es coming outjával az előadás szinte robban, és napról napra aktuálisabb úgy, hogy erre vélhetően nem volt (erős) alkotói szándék. Mutat egy forgatókönyvet, amelyben családi titkok, évtizedekkel korábbi bűnök sorakoznak, és a küldetéstudat, a látszólag nyílt lapokkal játszás beláthatatlan következményeiről szól. Szikszai Rémusz feszes ritmusú előadást rendezett arról, hogy a hübrisz hogyan sodorhat végzetbe, a múlt miként rombolja le a jövőt akár egy szemvillanás alatt. 

Az idő árján  

(Radnóti Színház – Tena Štivičić: 3tél - 2024. március 11-i előadás)

Hömpölygő, néha felszikrázó előadás. Tömény lenyomat arról, hogy a történelem nem lineáris vonalban halad, hanem kört alkot. Ugyan a marsbeli életre készülünk, mégis az is realitás, hogy akik a 21. századot túlélik könnyen a neandervölgyi színvonalán találhatják magukat. Az embernél kegyetlenebb kreatúra nincs a Földön, nem a túléléséért öl, pusztít, hanem ideológiák mentén, pénzért, fanatikus meggyőződésből, alkalmanként akár a semmiért. A déli határunkon dúló boszniai háború mára sokaknak csak egy epizód, itt van helyette a keleti határon dúló orosz-ukrán háború, ha szerencsénk van, harminc év múlva ez is csak egy epizód lesz. Ha nem….

Ostobák Paradicsoma  

(Radnóti Színház – Ödön von Horváth: Istentelen ifjúság - 2023. december 19.)

Abszolút színház, hosszan gyötrő szégyenérzet. Döbbenet: „a lelkem olyan merev, mint a halak arca.” A nézői-polgári prímér szégyenérzet felélesztéséhez elég egy hang, egy fővárosi színház vezető színészének a hangja, aki napjainkban fizetett reklámokban, minden felületen 0/24-ben harsogja a kormányzati propagandát. Aminek ellenében a többség – magam is – úgy védekezik, hogy 0/24-ben dúdolgatja Dylan klasszikusát: It's all over, it's all over now. Az idei évad - eddigi - legfontosabb előadása került a Radnótiban bemutatásra, azon nem csodálkozom, hogy Nagy Péter István jegyzi. 

A 2022-2023-as színházi évadról

Az évad két legnagyobb eseménye – egy levegővel való huszáros pénzosztással – egyrészt 6,8 Mrd eltapsolása a 10. Színházi Olimpiára, Vidnyánszky Attilát így kilőve a nemzetközi színházi porondra, másrészt a független, alternatív színházak teljes és végleges ellehetetlenítése, azaz a kulturális tao eltörlésével indult színházi finanszírozási szomorújáték - vélhetően - utolsó képének lejátszása, amelyben „a nem NER-es nem keres” kategória versenyzői elvéreztek vagy az utolsókat rúgják.   

Mit szépítsük, ambivalens évadot zártunk, a színházak és mi, a közönség is. Még mindig Budapest tőkesúlyosak vagyunk, ugyan igyekszünk eljutni vidéki előadásokra is. Nehezen is vettük számba az igazán jó előadásokat, kevés volt belőlük. (Tudják, az az igazán jó, ahol utána kedve van az embernek a Belvárosból akár Kispestre is gyalog hazamenni.) Számolgattuk, ám alaposan lelohadt színházjáró kedvünk, közel sem láttunk 100 előadást, ahogy a pandémia előtt. Figyelünk a kis műhelyekre, figyelünk a függetlenekre, figyelünk a szokatlanra. Igaz, kinyílt újra a világ, inkább nézünk havonta egyet-kettőt Európában, mintsem itthon nyolc közepes, pénzhiányosan kétségbeesett produkciót. Már az is erősen szubjektív döntés volt, hogy mit nézünk, mit nem. Már rég nem a színházak csábítanak, nem mehetünk sehol tutira, hanem egy-egy rendező, és az egyre fogyatkozó számú igazán kedves színész, akik valóban érdekelnek. (Persze 10-15 ezer forintos jegyárak mellett ki kísérletezgetne, hogy szünetben lelépjen.)  

Vesztesekként nézzük, hogy veszélybe került minden, amit mi színházi értéknek tartottunk az elmúlt két és fél évtizedben, amióta lelkes színházjárók vagyunk. Ennek egyik oka biztos a hatalom vezérelt színházpolitikai környezet, a másik, hogy ebben a mélyrepülésben rég megszűnt az erőteljes szakmai érdekképviselet, a színházak a politika prédáivá lettek. Egyszerűen kifáradt már mindenki, és már nincs olyan a szinházszakmában, hogy szolidaritás a szó igazi értelmében, az nem az, hogy befogadok egy felszámolt játszóhelyről pár előadást a végső agóniára. Mókuskerékben készülnek azok a produkciók is, amelyek képesek lennének értékteremtésre. Az, hogy mégis van egy-két kivétel, akik még mindig és rendületlenül küzdenek, csak erősíti a főszabályt. Tisztelet nekik és nézői hűség.

Szorgalmasan megvettem a Radnóti és a Katona színházi eladásainak DVD-felvételeit, hogy majd egyszer, ha nagyon sok időm lesz, megnézem őket szép sorban. És eljött az egyszer. Az első darab Gogol Háztűznézője volt, a Radnóti előadása 1994-ből Valló Péter rendezésében.

Egy veszélyes nő

(Radnóti-Tesla Labor/Narratíva  – Galgóczi Erzsébet: Törvényen belül  - 2020. február 8-i előadás)

„Az emberek nem az ágyban követik el a bűnöket,
hanem felöltözve.”

Éva: Hajduktól a legszebb szerelmi vallomás a színpadon. Önismeret, magány, kín, szerelem, határátlépés, halál elviselhetetlenre sűrítve, a csúcsponton kitartva. A nézői komfortra fittyet hányó következetes formanyelvű, különleges előadás a Narratívától.
Iza: Kísérletezgetek a NARRATÍVA előadásaival, lehet, ők (is) a jövő. Nem találtunk még egymásra. Nem értem színpadi nyelvüket, a tartalom helyett inkább a formát látom. Szenteczki Zita Galgóczi regényének finomhangolása azonban most megfogott. Lehet, még mélyebben, ha a mögöttem ülő az ötödik perctől úgy a hatvanötödikig nem aludta volna át a darabot hangosan hortyogva.

Vác, Mükéné, mindegy

(Radnóti/Tesla – Závada Péter: Én, Iphigénia – 2020. február 2-i előadás)

Iza: Értelmi asszociációs balett, kortárs dokumítosz. Lehet, a dráma meghatározás már nem elég comme il faut? Mindig tanulok a színházban, most a sejcei bányász lakótelep mindennapjairól. Nem győztek meg a látottak, hogy egy kb. 25 percben előadható novellát 4 rendezőnek kell színpadra „cincálnia”. Nem láttam meg - az ígért - három sajátos szemszögű és látásmódú feldolgozást, mindig ugyanazt az „Ifiké”-t láttam a ketchup maszatos tányérja felett. És ez véletlenül sem az előadó, Eke Angéla tehetségén, értelmi/érzelmi átvitelén múlott. 
Éva: Eke Angéla van olyan képességes színésznő, hogy minden rendezői változatot érvényesen színpadra tett, de lenne már valaki oly kedves felfigyelni a belőle „kilógó” bohócra, az ambivalencia-kezelésére, a negatív pólusú szerepek sprődség nélküli eljátszásának képességére?  Iphigénia történetének meg eleve annyi változata van, hogy az Úr - posztmodern utáni – 2020 évében is belefér három új. Azonos szövegtest, máshogy húzva, rendezésenként más hangsúlyokkal újrapettyezve.   

A 2018/2019-as színházi évad

Idén nem vártuk be, hogy a Színházi Kritikusok Céhe nyilvánosságra hozza saját jelöltjei-listáját, szakképzett nézőként beelőztünk és akárcsak az elmúlt három évben, idén is összegezzük mit láttunk, miről miként vélekedünk.

Felelősségünk teljes tudatában nyilatkozunk, hogy nem mentünk vattának a Nemzetibe. Ezt már a szellemi mentálhigiéné miatt is fontosnak tartjuk megjegyezni. Lehet, hogy nem vagyunk sikeresek, de fizettünk a jegyért.

Az elmúlt években, évadokban folyamatosan figyeltük a jelöléseket, csodálkoztunk az eredményeken, sokszor nem értettük az „ítéletet”. Minél jobban beleástuk magunkat a múltba, annál jobban láttuk a „szétszavazást”, s már tudjuk, sokszor azért nem adtak ki egy-egy kategóriában díjat, mert nem volt egy-egy jelöltre elég jelölés. Talán 3 egyező voks kellett volna? (Nem, már tudjuk, 5.)

Ahogy azt is tudjuk, hogy „de gustibus non est disputandum”, meg azt is G. B. Shawtól, hogy az igazán szép és jelentős művészi produktumok, művészek esetében az ember hajlamos „.fittyet hányni az olyan szörnyű képtelenségeknek, mint igazság, pártatlanság és a többi eszmény.”

Látjuk a „hivatásosok” miként csináltak fellegvárat a kaposvári, a szolnoki színházi műhelyekből, majd a budapesti Katona József Színházból anno, (a soroksári úti - by Nádasdy Ádám) Nemzeti Színházból – persze 2013 előtt -, mostanság a szombathelyi, s éppen felfutóban lévő miskolci színházi műhelyből. Isten ments, hogy megint felhozzuk azt a híres (hírhedt?) mondásukat: „amiről mi nem írunk, az nincs”. Pedig ez így van, már és még, örökké.