Elemek megjelenítése címkék szerint: Pécsi Harmadik Színház

Pusztulatból megtisztulás     

(Pécsi Harmadik Színház – Spiró György: Csirkefej - 2022. december 14-i előadás)

Először láttam élőben Spiró darabját, és hálás vagyok, hogy színházlátogatói odüsszeiám állomása lehetett ez a - kétségtelenül - színháztörténeti epizód. Vincze János rendező 1988-ban e darab színrevitelével rakta le a Pécsi Harmadik Színház képzeletbeli alapkövét, és a dráma újragondolásával talán sokadszorra mentheti meg édes gyermekét, a Pécsi Harmadikat.  Sikert, vastapsot, ovációt és standing ovation-t sokszor láttam már, azt, hogy a közönség az előadás végén a dermedtségtől alig képes tapsolni, talán most először. Ahogy azt is, hogy egy nézőt olyan mélyen megérintenek a színpadon látottak, visszaköszönve onnan saját élete, hogy pánikrohamot kap. Vincze János és jelenlegi társulata képes volt újra rendhagyóra komponálni Spiró tragédiáját.

A Szent családban láttam először, Szászné szerepében. Nem éppen jópofa, vicces karakter. Önjogán látszódott Vári Éva mellett, aki miatt a Pécsi Harmadik Színház a Schwajda-művet műsorra tűzte, és akiért Vincze János rendező-dramaturg szinte egyszemélyes „show”-vá változtatta a darabot. Bacskó Tünde színpadi jelenléte „földszagú” volt. A játéka kemény és zsigeri. A világjárvány hozadéka, hogy a színházak online térben elérhetővé tették régi előadásaik felvételeit. A Pécsi Harmadik három Spiró-darabbal állt elő, a Szappanoperával, a Prahhal és a Príma környékkel. Látva ezeket az volt az érzésem, jól ismeri az élet árnyékos oldalát, sőt még annak is sok sötét mélyét, talán minden figurát belülről hoz.   

Soha nem ér véget  

(Pécsi Harmadik Színház – Jimmy Roberts és Joe DiPietro: Ájlávjú - 2021. június 10-i előadás)

A darab nagyon amerikai, akár az üdvözlőlapjaikkal már hozzánk is rég elért tömegcikk-humoruk: előregyártott jópofaságok, „vicces” feliratok zenélő képeslapokon. A történet lehetne Michael Legrand Szélmalom-dalának visszatérő mintázata: „…sosincs vége, sosincs kezdet, mint egy végtelen szalag….”. Vagyis a nő és a férfi bonyolult kapcsolatrendszere, az első (vak)randitól a sírpiknikig, meg ami közte van: kis boldogságok, remények, megbánások, újrakezdések. Mindez egy vállaltan intellektuális, kisköltségvetésű színházban, ahol a (kortárs) magyar drámák mellett eddig maximum az ír abszurd vagy Székely Csaba képviselte a rendhagyót. A pandémia ezt a premiert hozta a Pécsi Harmadik Színháznak, s ők jelezték, megértették: The Times They Are A Changing. Nyolc hónap streaming és on demand színház után, nem is lehetett volna jobb visszatérésem az élő színházhoz.     

Vincze Jánosról két meghatározó impresszióm van. Az első 2019 tavaszáról. Pesti vendégjáték után a Játékszín tele kollégákkal, színikritikusokkal. Ő, a darab rendezője nem „udvarol nekik”, nem sütkérezik a dicséreteikben. Egymagában ül egy kóla felett, feszülten, már menne, az előadás sikeresen lezajlott. Alig egy óra múlva hív, mégsem töltik az éjszakát Pesten, inkább autóba ültek és „hazamentek a zenészek” Baranyába. A második benyomás pár hónappal későbbről van, a POSZT idején benéztem hozzá. Aznap volt a Pécsi Harmadik Színház évadzárója. Uránvárosban, a színház előtti betonon bográcsozott a kb. 15 fős gazdasági-szervező-műszaki csapat. A férfiak főztek, az asszonyok tálalták, amit otthon sütöttek. Kicsit olyanok voltak, mint Kajtárék A veri az ördög a feleségét című filmben. A vendéget középre ültették, reneszánsz mód ettek-ittak-zenéltek-kvaterkáztak. A karmester pater familiasként a rendező-ügyvezető volt. Jókedvűen és fesztelenül.

„…Sanyi voltam, Sunyi lettem…”
(Spiró György: Príma környék)

Számomra a karantén közvetítések két legjobbja: a Londoni National Theatre Live sorozat és a Pécsi Harmadik Színház YouTube csatornáján megosztott előadások. A LNT kinyitotta az ablakot a világszínpadra, nem egy-egy elcsípett előadás évadonként Londonban, hanem évadok sorozata. Úgy lehetett megismerni a londoni repertoárt, akár a Vígszínházét. A PHSZ a pandémia alatt Spiró-kurzust tartott. Közreadott előadásai átvilágították az elmúlt harminc évet, megmutatva a magyar társadalmat bénító/feszítő mindennapokat, egyéni, családi neurózisokon át. A Szappanopera: a kárpótlási mutyik, a zsidó identitás, a holokauszttal való szembenézés képtelensége. A Prah: miként rombol a nem munkával szerzett jólét, ha a múlt nem adhat perspektívát. A Príma környék: mit kezdünk a társadalom lassú, de biztos elöregedésével, a generációk nekifeszülésével, az embertelenséggel. 

A 2018/2019-as színházi évad

Idén nem vártuk be, hogy a Színházi Kritikusok Céhe nyilvánosságra hozza saját jelöltjei-listáját, szakképzett nézőként beelőztünk és akárcsak az elmúlt három évben, idén is összegezzük mit láttunk, miről miként vélekedünk.

Felelősségünk teljes tudatában nyilatkozunk, hogy nem mentünk vattának a Nemzetibe. Ezt már a szellemi mentálhigiéné miatt is fontosnak tartjuk megjegyezni. Lehet, hogy nem vagyunk sikeresek, de fizettünk a jegyért.

Az elmúlt években, évadokban folyamatosan figyeltük a jelöléseket, csodálkoztunk az eredményeken, sokszor nem értettük az „ítéletet”. Minél jobban beleástuk magunkat a múltba, annál jobban láttuk a „szétszavazást”, s már tudjuk, sokszor azért nem adtak ki egy-egy kategóriában díjat, mert nem volt egy-egy jelöltre elég jelölés. Talán 3 egyező voks kellett volna? (Nem, már tudjuk, 5.)

Ahogy azt is tudjuk, hogy „de gustibus non est disputandum”, meg azt is G. B. Shawtól, hogy az igazán szép és jelentős művészi produktumok, művészek esetében az ember hajlamos „.fittyet hányni az olyan szörnyű képtelenségeknek, mint igazság, pártatlanság és a többi eszmény.”

Látjuk a „hivatásosok” miként csináltak fellegvárat a kaposvári, a szolnoki színházi műhelyekből, majd a budapesti Katona József Színházból anno, (a soroksári úti - by Nádasdy Ádám) Nemzeti Színházból – persze 2013 előtt -, mostanság a szombathelyi, s éppen felfutóban lévő miskolci színházi műhelyből. Isten ments, hogy megint felhozzuk azt a híres (hírhedt?) mondásukat: „amiről mi nem írunk, az nincs”. Pedig ez így van, már és még, örökké. 

A gyereknek kél káromkodni kedve - szubjektív anyázás

(Pécsi Harmadik Színház – Schwajda György: A szent család – 2019. április 13.-i vendégjátéka a Játékszínben)
   
A világ már csak egy földszinti egyszobás, ahová nem süt be a nap. Négy gyereket nevelt fel, nincs ami már ne fájna, gyengeségükben az összes halálos és piti bűnt elkövették már egymás ellen. A maradék erejét felzabálja a magány, a szeretetéhség és a tudás, hogy ez visszafordíthatatlan.

Az a baj, hogy élek  

(Pécsi Harmadik Színház - Schwajda György: A szent család)   

Vincze János rendező szerint a darab egy „olyan komédia, melynek a mélyén egy ember tragédiája rejlik”. Most éppen egy sokgyerekes anyáé. Ez az előadás vezérgondolata. Hiába nevetnek a komikus jeleneteken a nézők, a reménytelenség érzése az, ami megmarad az előadásról távozóban. Nem monodrámát látunk, mégis majdnem one-woman showt egy kivételes művésztől, újra egy zsebkendőnyi színpadon, ahogy Dajka Margit mondta: „okmánybélyeg méretben is” a tőle telhető legjobb szinten. Vári Éva játékát. 

G.B. Shaw írta: „…a személyes érzelem nélkül írott kritikát kézbe sem érdemes venni…..nem is a <személyes érzelem> a helyes kifejezés, hanem a <szenvedély> a művészi tökéletesség iránt…” Így értékeltük mi is a 2018-as színházi évet, persze ezzel nem Shaw-hoz hasonlítjuk magunkat. Kronológia sorrendben haladunk 2018 januárja és decembere között, felelevenítve azt a tizenkét előadást, ami legjobban megérintett bennünket.

„Nagyon jól tudja az Uránváros
Hogy rövid az élet s a határidő záros
De egyetlen éjjel az Olimpia bárban
Megkapok mindent mit az élettől vártam.”
(Cseh Tamás: Hová megy ma éjjel az Uránváros)

2018. december 12. napján premier volt a Pécsi Harmadik Színházban. Vincze János rendező állította színpadra Schwajda György: A szent család című komédiáját. Most nem kritikai írás következik, az majd később, a Criticai Lapokban. Lehet, hogy Vári Éva 2017 nyarán tért vissza Pécsre, de haza ezzel az előadással érkezett, most. Ez a szerény, uránvárosi intézmény kellett ahhoz, hogy újra lássuk Vári Éva mire képes, ha színművész énjétől valaki akar valamit.