Elemek megjelenítése címkék szerint: Pécsi Harmadik Színház
Tasnádi István: Kartonpapa (Pécsi Harmadik Színház)
Genetikusan kartonpapa
„Az elnyomás csapatban károg, élő szívre mint dögre száll”
József Attila
(Pécsi Harmadik Színház – Tasnádi István: Kartonpapa – 2024. január 31-i előadás)
Recenzens jókedvét épp elvitte a cica, mert a Pécsi Harmadik, mint művészszínház Vincze János kényszerű távozása okán - tán - az utolsó hónapját éli. Értékvesztés, épp szegényedik el Pécs, a színházi élet, meg mi, no de ez a lőtéri kutyát sem érdekli, miért épp Uránvárosban kellene vigyázni a világosságra, máshol sincs, oszt’ jónapot. Aztán elkezdődött a Kartonpapa című előadásuk, a családba sűrített belső és külső elnyomás bravúros katalógusáriája és paradox módon jókedvem lett: a tehetség az, ami bizakodással töltött el.
Varsányi Anna: Fergeteges komédia (Pécsi Harmadik Színház)
Szakíts, ha bírsz
(Pécsi Harmadik Színház – Varsányi Anna: Fergeteges komédia avagy anyák és lányok - 2023. november 29-i előadás)
Látjátok, ez is menne nekem, ha akarnám! – ez lehetett Vincze János gondolata, amikor műsorra tűzte Varsányi Anna drámáját a Pécsi Harmadik Színházban. Rendezői, színházi munkásságához képest rendhagyó előadás született. Most is pontosan kijelölte a produkció értékmérőit, aki a gondolkodás inspirációja miatt érkezik színházába az ne csak egy komédiát lásson, aki viszont kikapcsolódni érkezik a hétköznapok szürkeségéből, minőséget kapjon a pénzéért. A bemutató izgalma kétségtelenül a szereposztás, Vincze hozott újat és felelevenített régit. Meghívta a Pécsi Harmadikba Fodor Zsókát és Farkas B. Szabinát, vagyis a hazai kereskedelmi televíziózás hőskora elsők közötti sitcom sztárját, mellé a Janus Egyetemi Színpadról egy alternatív színjátszót. Minden résztvevő elégedett lehet az eredménnyel, a színpadiak és a nézőtériek is.
Az évad legjobbjai 2022-2023-as színházi évad
A 2022-2023-as színházi évadról
Az évad két legnagyobb eseménye – egy levegővel való huszáros pénzosztással – egyrészt 6,8 Mrd eltapsolása a 10. Színházi Olimpiára, Vidnyánszky Attilát így kilőve a nemzetközi színházi porondra, másrészt a független, alternatív színházak teljes és végleges ellehetetlenítése, azaz a kulturális tao eltörlésével indult színházi finanszírozási szomorújáték - vélhetően - utolsó képének lejátszása, amelyben „a nem NER-es nem keres” kategória versenyzői elvéreztek vagy az utolsókat rúgják.
Mit szépítsük, ambivalens évadot zártunk, a színházak és mi, a közönség is. Még mindig Budapest tőkesúlyosak vagyunk, ugyan igyekszünk eljutni vidéki előadásokra is. Nehezen is vettük számba az igazán jó előadásokat, kevés volt belőlük. (Tudják, az az igazán jó, ahol utána kedve van az embernek a Belvárosból akár Kispestre is gyalog hazamenni.) Számolgattuk, ám alaposan lelohadt színházjáró kedvünk, közel sem láttunk 100 előadást, ahogy a pandémia előtt. Figyelünk a kis műhelyekre, figyelünk a függetlenekre, figyelünk a szokatlanra. Igaz, kinyílt újra a világ, inkább nézünk havonta egyet-kettőt Európában, mintsem itthon nyolc közepes, pénzhiányosan kétségbeesett produkciót. Már az is erősen szubjektív döntés volt, hogy mit nézünk, mit nem. Már rég nem a színházak csábítanak, nem mehetünk sehol tutira, hanem egy-egy rendező, és az egyre fogyatkozó számú igazán kedves színész, akik valóban érdekelnek. (Persze 10-15 ezer forintos jegyárak mellett ki kísérletezgetne, hogy szünetben lelépjen.)
Vesztesekként nézzük, hogy veszélybe került minden, amit mi színházi értéknek tartottunk az elmúlt két és fél évtizedben, amióta lelkes színházjárók vagyunk. Ennek egyik oka biztos a hatalom vezérelt színházpolitikai környezet, a másik, hogy ebben a mélyrepülésben rég megszűnt az erőteljes szakmai érdekképviselet, a színházak a politika prédáivá lettek. Egyszerűen kifáradt már mindenki, és már nincs olyan a szinházszakmában, hogy szolidaritás a szó igazi értelmében, az nem az, hogy befogadok egy felszámolt játszóhelyről pár előadást a végső agóniára. Mókuskerékben készülnek azok a produkciók is, amelyek képesek lennének értékteremtésre. Az, hogy mégis van egy-két kivétel, akik még mindig és rendületlenül küzdenek, csak erősíti a főszabályt. Tisztelet nekik és nézői hűség.
A 2022-2023 színházi évadunkról Pécsett
A 2022-2023-as színházi évadunkról a Pécsett
Ha valakik, mi az elmúlt két évadban derekas nézők voltunk a városban, és komoly reményeket fűztünk a pécsi Nemzetihez. Az első évad billegett a pandémia árnyékában, de a második sem győzött meg, hogy a színház visszakapaszkodna Sík Ferenc vagy Szegvári Menyhért rendezői keze nyomát viselő fénykorához, a ’70-es és ’80-as évekhez. Pedig a színház Vidnyánszky Attila familiárisa, értsd szemmel látható méretű állami pénzügyi támogatásban részesül, vannak erős színészei, művészi színvonalában nem rossz a pécsi társulat. Ami nincs: biztos kezű és ízlésű állandó rendező, valós művészi innováció. A megújulás megmaradt a felszínen, szép web-lap, még szebb sajtó megjelenés, ügyes pr-ötletek: erkélykoncertek, saját címkéjű bor, színházi bicikli, napelemek a tetőre a zöldebb jövőért. Azonban fajsúlyos tartalom egyelőre nem jelenik meg a forma mögött. Ellenpontnak ott van Pécsett a Vincze János vezette Pécsi Harmadik Színház-i csapat, akik a tönk szélén is tudtak tavaly művészileg és emberileg is látszódni, országos visszhangot kiváltani.
Spiró György: Csirkefej (Pécsi Harmadik Színház)
Pusztulatból megtisztulás
(Pécsi Harmadik Színház – Spiró György: Csirkefej - 2022. december 14-i előadás)
Először láttam élőben Spiró darabját, és hálás vagyok, hogy színházlátogatói odüsszeiám állomása lehetett ez a - kétségtelenül - színháztörténeti epizód. Vincze János rendező 1988-ban e darab színrevitelével rakta le a Pécsi Harmadik Színház képzeletbeli alapkövét, és a dráma újragondolásával talán sokadszorra mentheti meg édes gyermekét, a Pécsi Harmadikat. Sikert, vastapsot, ovációt és standing ovation-t sokszor láttam már, azt, hogy a közönség az előadás végén a dermedtségtől alig képes tapsolni, talán most először. Ahogy azt is, hogy egy nézőt olyan mélyen megérintenek a színpadon látottak, visszaköszönve onnan saját élete, hogy pánikrohamot kap. Vincze János és jelenlegi társulata képes volt újra rendhagyóra komponálni Spiró tragédiáját.
Vidéken is van élet - Bacskó Tünde színművész (portré-interjú)
A Szent családban láttam először, Szászné szerepében. Nem éppen jópofa, vicces karakter. Önjogán látszódott Vári Éva mellett, aki miatt a Pécsi Harmadik Színház a Schwajda-művet műsorra tűzte, és akiért Vincze János rendező-dramaturg szinte egyszemélyes „show”-vá változtatta a darabot. Bacskó Tünde színpadi jelenléte „földszagú” volt. A játéka kemény és zsigeri. A világjárvány hozadéka, hogy a színházak online térben elérhetővé tették régi előadásaik felvételeit. A Pécsi Harmadik három Spiró-darabbal állt elő, a Szappanoperával, a Prahhal és a Príma környékkel. Látva ezeket az volt az érzésem, jól ismeri az élet árnyékos oldalát, sőt még annak is sok sötét mélyét, talán minden figurát belülről hoz.
Jimmy Roberts és Joe DiPietro: Ájlávjú (Pécsi Harmadik Színház)
Soha nem ér véget
(Pécsi Harmadik Színház – Jimmy Roberts és Joe DiPietro: Ájlávjú - 2021. június 10-i előadás)
A darab nagyon amerikai, akár az üdvözlőlapjaikkal már hozzánk is rég elért tömegcikk-humoruk: előregyártott jópofaságok, „vicces” feliratok zenélő képeslapokon. A történet lehetne Michael Legrand Szélmalom-dalának visszatérő mintázata: „…sosincs vége, sosincs kezdet, mint egy végtelen szalag….”. Vagyis a nő és a férfi bonyolult kapcsolatrendszere, az első (vak)randitól a sírpiknikig, meg ami közte van: kis boldogságok, remények, megbánások, újrakezdések. Mindez egy vállaltan intellektuális, kisköltségvetésű színházban, ahol a (kortárs) magyar drámák mellett eddig maximum az ír abszurd vagy Székely Csaba képviselte a rendhagyót. A pandémia ezt a premiert hozta a Pécsi Harmadik Színháznak, s ők jelezték, megértették: The Times They Are A Changing. Nyolc hónap streaming és on demand színház után, nem is lehetett volna jobb visszatérésem az élő színházhoz.
Thespis nyomában (Portré-interjú Vincze János rendezővel)
Vincze Jánosról két meghatározó impresszióm van. Az első 2019 tavaszáról. Pesti vendégjáték után a Játékszín tele kollégákkal, színikritikusokkal. Ő, a darab rendezője nem „udvarol nekik”, nem sütkérezik a dicséreteikben. Egymagában ül egy kóla felett, feszülten, már menne, az előadás sikeresen lezajlott. Alig egy óra múlva hív, mégsem töltik az éjszakát Pesten, inkább autóba ültek és „hazamentek a zenészek” Baranyába. A második benyomás pár hónappal későbbről van, a POSZT idején benéztem hozzá. Aznap volt a Pécsi Harmadik Színház évadzárója. Uránvárosban, a színház előtti betonon bográcsozott a kb. 15 fős gazdasági-szervező-műszaki csapat. A férfiak főztek, az asszonyok tálalták, amit otthon sütöttek. Kicsit olyanok voltak, mint Kajtárék A veri az ördög a feleségét című filmben. A vendéget középre ültették, reneszánsz mód ettek-ittak-zenéltek-kvaterkáztak. A karmester pater familiasként a rendező-ügyvezető volt. Jókedvűen és fesztelenül.
Pécsi Harmadik Színház - Spirók
„…Sanyi voltam, Sunyi lettem…”
(Spiró György: Príma környék)
Számomra a karantén közvetítések két legjobbja: a Londoni National Theatre Live sorozat és a Pécsi Harmadik Színház YouTube csatornáján megosztott előadások. A LNT kinyitotta az ablakot a világszínpadra, nem egy-egy elcsípett előadás évadonként Londonban, hanem évadok sorozata. Úgy lehetett megismerni a londoni repertoárt, akár a Vígszínházét. A PHSZ a pandémia alatt Spiró-kurzust tartott. Közreadott előadásai átvilágították az elmúlt harminc évet, megmutatva a magyar társadalmat bénító/feszítő mindennapokat, egyéni, családi neurózisokon át. A Szappanopera: a kárpótlási mutyik, a zsidó identitás, a holokauszttal való szembenézés képtelensége. A Prah: miként rombol a nem munkával szerzett jólét, ha a múlt nem adhat perspektívát. A Príma környék: mit kezdünk a társadalom lassú, de biztos elöregedésével, a generációk nekifeszülésével, az embertelenséggel.
2018/2019 - Évadértékelő
A 2018/2019-as színházi évad
Idén nem vártuk be, hogy a Színházi Kritikusok Céhe nyilvánosságra hozza saját jelöltjei-listáját, szakképzett nézőként beelőztünk és akárcsak az elmúlt három évben, idén is összegezzük mit láttunk, miről miként vélekedünk.
Felelősségünk teljes tudatában nyilatkozunk, hogy nem mentünk vattának a Nemzetibe. Ezt már a szellemi mentálhigiéné miatt is fontosnak tartjuk megjegyezni. Lehet, hogy nem vagyunk sikeresek, de fizettünk a jegyért.
Az elmúlt években, évadokban folyamatosan figyeltük a jelöléseket, csodálkoztunk az eredményeken, sokszor nem értettük az „ítéletet”. Minél jobban beleástuk magunkat a múltba, annál jobban láttuk a „szétszavazást”, s már tudjuk, sokszor azért nem adtak ki egy-egy kategóriában díjat, mert nem volt egy-egy jelöltre elég jelölés. Talán 3 egyező voks kellett volna? (Nem, már tudjuk, 5.)
Ahogy azt is tudjuk, hogy „de gustibus non est disputandum”, meg azt is G. B. Shawtól, hogy az igazán szép és jelentős művészi produktumok, művészek esetében az ember hajlamos „.fittyet hányni az olyan szörnyű képtelenségeknek, mint igazság, pártatlanság és a többi eszmény.”
Látjuk a „hivatásosok” miként csináltak fellegvárat a kaposvári, a szolnoki színházi műhelyekből, majd a budapesti Katona József Színházból anno, (a soroksári úti - by Nádasdy Ádám) Nemzeti Színházból – persze 2013 előtt -, mostanság a szombathelyi, s éppen felfutóban lévő miskolci színházi műhelyből. Isten ments, hogy megint felhozzuk azt a híres (hírhedt?) mondásukat: „amiről mi nem írunk, az nincs”. Pedig ez így van, már és még, örökké.