Elemek megjelenítése címkék szerint: Vígszínház

Frankenstein, avagy a felelősség hiánya 

(Vígszínház – Mary Shelley: Frankenstein – A modern Prométheusz – 2026. április  14-i előadás) 

Shelley regénye kétszáz év után is eleven, izgalmas történet, egyben filozófiai allegória. A mesterséges intelligencia és géntechnológia korában Frankenstein már nem horrorfigura, hanem etikai figyelmeztetés: meddig mehet el az ember a teremtésben, felelős-e az alkotó a teremtményéért, mitől lesz valami, valaki emberi lény? A Vígszínház előadása nem egy klasszikus újrajátszás, inkább demonstráció arról, hogy a Frankenstein-történet makacsul jelen idejű emberi dilemma. 

Szépen kimondott hazugságok

(Vígszínház: - Arthur Schnitzler: Ismeretlen táj – 2026. március 22-i előadás) 

Az Ismeretlen táj a Vígszínház színpadán elegáns, műgonddal színpadra állított előadás, de talán kicsit udvariasan bánik a valójában pengeélen táncoló textúrával, hisz Schnitzler a lélek boncmestere. Valló Péter rendezése pontos, mint egy svájci óra – és olykor éppoly hideg is.

Plüss kisker   

(Pesti Színház – Kincses Réka és a társulat: Madame Tartuffe – 2025. október 28-i előadás) 

Két óra egy részben, aminek már az első negyedórájában azon kezdtem gondolkodni: de miért? Miért nem elég jó Molière Tartuffe története más történelmi-társadalmi korba aktualizálva, miért kell – egyébként vitára és gondolkodásra érdemes – mai témákkal teletűzdelve kifordítani? Az előadás hatvanadik percében a kettővel mellettem ülő hölgy fennhangon megkérdezte színházi partnerétől: - Te érted ezt a marhaságot? Kedvem lett volna válaszolni neki. 

Együtt megyünk

(Vígszínház - Georg Büchner: Leonce és Léna című drámája alapján: @LL3t4rgIA – 2025. szeptember 19-i előadás) 

Mindig sejtettem, hogy eljön az idő, amikor a színházaknak már nem én leszek a célközönség, jó hogy vagyok és jegyet veszek, de köszönik, maguk is friss impulzusokra vágynak, más szocializációjú és valós jövőképpel bíró nézőkre, akik még évtizedekig hozzájuk járnak. Megértettem mit érezhettek az akkor középkorú vagy idősebb nézők, amikor a Víg elébük tárta a ’70-es években a Popfesztivált, a ’80-as években A padlást, a ’90-es években az Össztáncot, mint „őrségváltást”.  Jogos, ha az Örkénynek ott van Bodó Viktor a „Shaxpeare”-ekkel, a Katonának Tarnóczi Jakab, nekik is ki kell játszani a házi adut: ifj. Vidnyánszky Attilát.   

Anton Pavlovics jégbe zárva 

(Vígszínház: Jonas Petter Aronsen: Az ember, aki elvesztette az időt – 2024. december 13-i elődás)  

Itt valami turpisság van, Jonas Petter Aronsen nevű norvég írót nem lehet kiguglizni, még azt sem tudom, ki írta valójában ezt a darabot. Azt viszont tudom, hogy a Vígszínház bemutatója egy kivételesen izgalmas vállalkozás, filozofikus mélységgel és abszurd elemekkel tarkított messzi északi kaland, sötét és lenyűgöző. A középpontjában egy olyan ember története áll, aki kérdőre vonja életét, és észveszejtőn hasonlít Platonovra, Asztrovra, Vojnyickijre és Andrej Prozorovra is. A hangulat a skandináv krimik lábnyomaiban lépked, a miliő hasonlít a True Detective: Nigth Country évadjára. Mindeközben a Víg társulata kilép komfortzónájából és kiéli az abszurd iránti vonzalmát.  

Egy kicsit medúzáztam   

(Vígszínház – Presser – Sztevanovity – Benedek – Keresztes – Kovács: Pinokkió - 2021. december 8-i előadás)

Új musicalt játszik a Vígszínház, méghozzá bevált háziszerzőktől, Presser Gábortól és Sztevanovity Dusántól. Már a függöny fölmenetele előtt ott volt a levegőben a siker illata. Kis izgalmas várakozás a rendező, Keresztes Tamás személyének szólt, aki „új fiú” a Vígszínházban és a nagyszínpados musicalgyártás világában is. A közös munkából megszületett egy eleven és légies, igazán költői előadás, amit sikongva néz majd a kiskorú nézősereg és Presser Gábor (színházi) zenéjén felnőtt, mára ugyancsak ötvenes közönség egyaránt. A klasszikus mesefigura és a mai színpadi szcenikai csudák összekeveredtek egy dús fantáziájú és finom lelkű színházi alkotó fejében, aki érti Sztanyiszlavszkij intését: „Gyerekeknek ugyanúgy kell színházat játszani, mint felnőtteknek, csak jobban". 

A cseléd, a boszorkány, az asztalos, meg a ficsúr

 (Vígszínház – Molnár Ferenc: Az üvegcipő - 2023. szeptember 21-i előadás)

Iza: Az üvegcipőt csak akkor érdemes elővenni, ha éppen van a színháznál olyan színész, aki képes költőien életre kelteni a darab valamely főszereplője édes-bús életét - a miszticizmussal bíró pesti városrész mindennapi keservével együtt - úgy, ahogy Molnár megálmodta ezt a kisrealista mesét. A Vígszínház kegyelmi állapotában van, nemhogy a főszerepekre, de a kéttucatnyi (!) szerepre is van tökéletes aktora, akik gyönyörrel játszanak Molnárt a színpadon. Nincs túlzó gesztus, minden színpadon kiejtett mondat, sóhaj molnárul szól. Még az is magától értetődik, hogy ebben - a felszínén játékos, mélyén katartikus - produkcióban piros hó esik, így a szociológiai kórkép tündérmesére lesz hitelesítve.
Éva: Olyan jó volt a Vígben lenni, mint az Alföldis Nemzetiben anno, dixi. Stohl szintet lép, végre nagy és korszakváltó szerep, nem lektűr és kommersöl. Kovács Patrícia a mandula test és attraktív melír mögött egy agyongyötört, de erős nőt játszhat, aki kénytelen állni, és állja is az ütéseket. Waskovics Andrea Irmája nem folyékony méz, de tényleg száz százalék végletes életre-halálra szerelem, ezért győz. (Recenzens meglehetősen elégedett, amikor egy Molnár-darab rendezésében egy nő győz.) Császár Paliként Medveczky Balázs egy józsefvárosi fiók-Sinatra, kis idő múlva nem lesz vele tanácsos kezet fogni. A Mohácsi testvérek megélezték Molnárt: halott zabigyerek, kirúgott Császár Pali, zéró emberi jog, vastörvények, nulla társadalmi mobilitás, már egyetlen kérdésre is cserdülő rendőrpofon. A mesés Horthy-korszak, tudják, névadója a tetkós, cigányzenekedvelő ellentengernagy, aki inkluzíve kivételes államfő, igaz magyar hazafi és hős katona. Pár év és a Don-kanyar is méltatható lesz.

A 2022-2023-as színházi évadról

Az évad két legnagyobb eseménye – egy levegővel való huszáros pénzosztással – egyrészt 6,8 Mrd eltapsolása a 10. Színházi Olimpiára, Vidnyánszky Attilát így kilőve a nemzetközi színházi porondra, másrészt a független, alternatív színházak teljes és végleges ellehetetlenítése, azaz a kulturális tao eltörlésével indult színházi finanszírozási szomorújáték - vélhetően - utolsó képének lejátszása, amelyben „a nem NER-es nem keres” kategória versenyzői elvéreztek vagy az utolsókat rúgják.   

Mit szépítsük, ambivalens évadot zártunk, a színházak és mi, a közönség is. Még mindig Budapest tőkesúlyosak vagyunk, ugyan igyekszünk eljutni vidéki előadásokra is. Nehezen is vettük számba az igazán jó előadásokat, kevés volt belőlük. (Tudják, az az igazán jó, ahol utána kedve van az embernek a Belvárosból akár Kispestre is gyalog hazamenni.) Számolgattuk, ám alaposan lelohadt színházjáró kedvünk, közel sem láttunk 100 előadást, ahogy a pandémia előtt. Figyelünk a kis műhelyekre, figyelünk a függetlenekre, figyelünk a szokatlanra. Igaz, kinyílt újra a világ, inkább nézünk havonta egyet-kettőt Európában, mintsem itthon nyolc közepes, pénzhiányosan kétségbeesett produkciót. Már az is erősen szubjektív döntés volt, hogy mit nézünk, mit nem. Már rég nem a színházak csábítanak, nem mehetünk sehol tutira, hanem egy-egy rendező, és az egyre fogyatkozó számú igazán kedves színész, akik valóban érdekelnek. (Persze 10-15 ezer forintos jegyárak mellett ki kísérletezgetne, hogy szünetben lelépjen.)  

Vesztesekként nézzük, hogy veszélybe került minden, amit mi színházi értéknek tartottunk az elmúlt két és fél évtizedben, amióta lelkes színházjárók vagyunk. Ennek egyik oka biztos a hatalom vezérelt színházpolitikai környezet, a másik, hogy ebben a mélyrepülésben rég megszűnt az erőteljes szakmai érdekképviselet, a színházak a politika prédáivá lettek. Egyszerűen kifáradt már mindenki, és már nincs olyan a szinházszakmában, hogy szolidaritás a szó igazi értelmében, az nem az, hogy befogadok egy felszámolt játszóhelyről pár előadást a végső agóniára. Mókuskerékben készülnek azok a produkciók is, amelyek képesek lennének értékteremtésre. Az, hogy mégis van egy-két kivétel, akik még mindig és rendületlenül küzdenek, csak erősíti a főszabályt. Tisztelet nekik és nézői hűség.

„….egy vonzás, melyhez tartozunk…..”  

(Vígszínház – Presser – 50 (Presser Gábor szerzői estje)  - 2023. március 25.)

Hiába játszanak máshol legkedvesebb „színházi embereim”, az én színházam a Szent István krt. 14. szám alatt van, úgy hívják Vígszínház. A falai között színházszocializálódtam (ha létezik ilyen szó), így elpusztíthatatlan az első színházi élmény emléke, a hely szelleme vonz, azt súgja: ide tartozol. És végre újra kegyelmi állapotában van az intézmény. Mi, a közönség csak a színpadi márványfelületet látjuk, azt a speciális metamorfózist, amely során a színfalak mögött az újabb és újabb mészkőrétegekből kikristályosodik a felületi márvány nem. Presser Gábor 50 éve „kristályosodik” a Vígben, napjainkra a színház egyik időtálló márványdarabkája. Félévszázados munkássága előtt tisztelegtek a mai vígszínháziak, megidézve sok-sok víges közöttünk élő szellemüket. Utáltam, hogy 150 percen keresztül bambán mosolyogtam, mert annyira ritka alkalom olyan embert ünnepelni, akinek személye, munkássága megkérdőjelezhetetlen zsinórmérték, aki egyetlen cédulát sem írhatott, csak róla írtak talán.  

Nemcsak a húszéveseké

(Pesti Színház – Tennessee Williams: Macska a forró bádogtetőn – 2023. március 10-i előadás)

Amikor a színháznak van aktuális királyi (színész) párja, érthető, hogy műsorra tűzi a Macska a forró bádogtetőn-t, ahogy a Vígben ’67-ben Ruttkai és Darvas jogán. Akkor is elővehető, ha van egy clown üzemmódú színésznője és egy ügyeletes szívtiprója, ahogy 2000-ben Eszenyi Enikő és Kamarás Iván. Amikor se ez, se az, akkor elgondolkodik a néző, hogy mivégre is? Megvan persze a válasz, most Big Daddy-je és Big Mama-ja van a Vígnek, azt hiszem a produkció Hegedűs D. Géza és Igó Éva kedvéért született. Valló Péter így kicsit „múltbéli” előadást rendezett, elbíbelődött a dráma kulcsmotívumaival, és remek lehetőséget adott örömjátékra a színház két nagy színészének.