Kis magyar rapszódia   

(MÜPA – Michael Sturminger: Just call me God - 2017. április 4.-i előadás)

Minden ember életében van legalább egy pillanat, amikor a világmindenség porszemeként megadatik neki, hogy a Föld évmilliárdjai történetében egy adott korban és napon olyan történés részese lehessen, amely naptól már semmi sem lesz többé számára ugyanaz. Nekem ez a nap 2011. október 20-a volt, amikor élő közvetítésben néztem a SkyNews csatornán, ahogy elfogták Szurt városában Moammer Kadhafit. A Just call me God című előadást nézve gondolatban újraéltem, ahogy a Líbiai Szocialista Népköztársaság Nagy Forradalmának Vezérét kihúzzák egy szennyvízcsőből, majd agyonverik. Amúgy is pocsék hangulatban vagyok már napok óta, így aztán John Malkovich-show az én fejemben valóságos KO-ra sikeredett, összekeveredve a mai magyar történésekkel.

Those who do not love me
do not deserve to live/
Akik engem nem szeretnek,
nem érdemlik meg az életet
(Moammer Kadhafi)

„Az élet valójában egyszerű, csak mi ragaszkodunk hozzá, hogy bonyolulttá tegyük”

(Thália Színház/Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata - Határon Túli Magyar Színházak Szemléje - Hamvas Béla: Olbrin Joachim csodálatos utazása - 2017. március 13.-i előadás)

„Egy Coehlo idézet a meghívóra” – énekli a Honeybeast, de Hamvas Béla Olbrin Joachimról szóló (filozofikus) meséjéből is lehetne bármely meghívóra jobbnál jobb filozófia közhelyeket nyomtatni. Joachimnak nincs gyártási azonosítószáma, „(élet)receptje”, sőt még fikciói sincsenek. Úgy tűnik tucatember, de mégsem tud a tömeg része lenni. Aztán eljut a világvégén is túlra, ahol felfedezi az alkotás örömét, a lélek szépségét, és végre rájön, hogy hibája csak az, hogy egyedi, ő nem a tömegtermelésre állt embergyár milliomodik outputja.     

„Kicsinálnak, mit csináljak?”

(Radnóti Színház – Shakespeare: Téli rege - 2017. március 3.-i előadás)

Shakespeare legtöbb művét nem nagy kunszt izgalmassá tenni. A Téli regét/mesét igen, hiszen a darab maga is csak egy mese a mesében, megspékelve a sors kiszámíthatatlanságával.   A Szabó T. Anna – Morcsányi Géza – Valló Péter - Bálint András kvartettnek sikerült a kunszt, mert hiába a klasszikus angol színmű, a jó színészek, ahhoz, hogy ez a dráma igazán hasson, kell némi ötlet. Nem felejtettem még el a Kenneth Branagh Theatre Company 2015-ös adventi varázslatát, ahogy Branagh Leontesként állt a színpadi hóesésben, de Valló Péter előadásából áradó brainstorming szintén levett a lábamról.

Izig-vérig Harpagon

(Pesti Magyar Színház – Molière: A fösvény - 2017. február 24.-i előadás)

Egy számomra mértékadó színikritikus azt találta mondani, „ha csak kijön Haumann Péter a színpadra, rögtön elolvadok a gyönyörűségtől”. Gondoltam magamban – tudom, tiszteletlenül -, ez sem komplett. A színész karrierjének valós aranykorát, az 1970/80-as évekbeli alakításokat nem ismerem. Az utóbbi pár évben pedig – szószerinti - vergődését láttam csak a Katonában, nem neki való előadásokban, nem neki való szerepekben. Megnézve A fösvény-t úgy tűnt, valahova most hazaért a színész. 

Au revoir Alice, bye-bye Birdie!    

(Játékszín – Jack Popplewell - Robert Thomas: A Hölgy fecseg és nyomoz 100. előadás - 2017. február 28.-i előadás /
Katona Sufni – Fekete Ernő Weöres-estje, Mennyekbe vágtató prolibusz, utolsó, 101. előadás – 2017. március 10.)

A dolgok jelenlegi állása szerint két színész van, aki képes becsábítani többször, ugyanarra az előadásra, Vári Éva és Fekete Ernő. Ha valaki nekem azt mondja, hogy A Hölgy fecseg és nyomoz című darabot nem egészen két év alatt képes leszek hat alkalommal megnézni, lehet, kezdeményezem az illető gondnokság alá helyezését. De megtörtént. Ahogy a Prolibuszt is láttam már két ízben, az utolsó előadás előtt. Kíváncsi voltam a „Hölgyre” és „Madárkára/Birdie-re”. De most eljött a búcsú ideje.  

Harry kocsmája  

(Katona József Színház – Martin McDonagh: Hóhérok - 2017. március 19.-i előadás)

Harminckét hóhéra volt Nagy-Britanniának. Köztük az egyik legsikeresebb – akárcsak a darabban – a Harry keresztnévre hallgató Mr. Allen, aki 1964-ig teljesített szolgálatot. Harry Allen csak a „második legjobb” volt és „soha nem érzett egy pillanatra sem bűntudatot, mindig békésen átaludta az éjszakát akasztás előtt, utána is”. Naplót vezetett 82 akasztásáról, amit már halála évében, 1992-ben árverésre dobtak a Marshall's aukciósházban. Persze, mint minden szakmának, a hóhérszakmának is megvolt az a veszélye, hogy hiba csúszik az ügymenetbe. De akárcsak egy traumatológusnál, szépítésre itt sem volt esély.   

„Meghalni könnyű, a vígjáték a nehéz”     

(Thália Színház – A. Dumas/J.P. Sartre: Kean, a színész – 2017. március 4.-i előadás)

A Keant játszó színész egész este a fenti mondatot hajtogatta, sőt, társaival együtt volt olyan kedves, hogy meg is mutatta, mily igaz ez az állítás. Egy nagyon jó társalgási darabból, tele poénnal, ráadásként egy jó fordításban, sikerült unalmas estét összehozni. Szép mentés volt Molnár Piroska színpadra küldése, de egymagában kevésnek bizonyult. Ahhoz, hogy egy jól megírt színdarabból ne csak kiragyogjon, hanem mentse is az előadást, még a színésznőnek is hasonló kvalitású játszótársak kellenek, mint A nagy négyesben.

Középkori Carrie Bradshaw

(MANNA Produkció – Kállai R. Gábor: A vámkisasszony - 2017. február 21.-i előadás)

Egy középkori középkorúnak lényegében ugyanaz lehetett fontos, mint korunk bármelyik öntudatos szinglijének, „életemmel elégedett vagyok, a munkámat élvezem, a kávé jó”, ennyi. És ő is beparázott, ha érkezett Mr. Kísértés, ráadásként nem állt ellen a kalandnak: „Szép Don Juan, én több vagyok tenálad: nem nagy dicsőség feltörni a zárat, mert az én ajtóm mindig nyitva áll.” (Szabó T. Anna)

Holle anyó Anglia trónján?

(Pesti Színház – Peter Morgan: Audiencia - 2017. február 27.-i előadás)

Hát hű! Lehet a darab Angliában és az USA-ban nagyot szólt, Budapesten éppen csak pukkant. Pedig a darabötlet remek. II. Erzsébet lassan 65 éves – sokszor alapjaiban megrengetett – uralkodása, 12 miniszterelnök „elfogyasztásával” egyenesen lélegzetelállító. De ez az előadás lassú, a szereplőgárda teljesítménye egyenetlen, II. Erzsébet meg sehol. 

„A legfontosabb, hogy ne létezzenek illúziók” 

(Átrium Film-Színház – Dinyés Dániel – Duda Éva – Hegyi György: Frida - 2017. március 5.-i előadás)

„Én régen gyakran gondoltam azt,
hogy én vagyok a világ legfurcsább embere,
de aztán arra gondoltam,
hogy sok ilyen ember van a világon,
lennie kell még olyannak, mint amilyen én vagyok,
aki ugyanúgy, ahogy én is,
bizarrnak és sérültnek érzi magát.”
(Frida Kahlo)

Ha valaki, hát Frida Kahlo tudta mit beszél, amikor leszámolt az illúziókkal. A mexikói festőnő egész élete egy kihívás volt, mennyit képes tűrni az ember. Neki nem ahhoz kellett kurázsi, hogy merjen élni, hanem ahhoz, hogy akarjon élni, s nem a fájdalmai ellenére, hanem a fájdalmai árán. Élete megpróbáltatásaihoz képest semmiség volt, hogy nő létére összenőtt szemöldökkel és kis fekete bajuszkával flangált, s egy apja korú, lump embert szeretett, Diego Rivera mexikói festőt.